Párt és munkásosztály / Anton Pannekoek, 1936

Forrás: Holnapután Anarchista Újság , 29 május 2012; változtatásokkal megjelent: Party and Class, in: Modern Socialism, 1941-1942, Nr 2 (Winter), p. 7-10; original dutch edition: Partij en arbeidersklasse, 1936.

Az új munkásmozgalomnak csak a kezdeti stádiumában vagyunk. A régi munkásmozgalom pártok formájában öltött testet, és ma a pártba vetett bizalom a legerősebb fékezője a munkásosztály akcióképességének. Ezért nem próbálunk új pártot létrehozni. Nem azért, mert túl kevés tagunk van mindenféle párt néhány emberrel indul, hanem mert napjainkban a párt nem lehet más, mint olyan szervezet, mely irányítani és uralni törekszik a proletariátust. Ezzel a szervezeti típussal mi azt az elvet szegezzük szembe, hogy a munkásosztály csak sorsát saját kezébe véve léphet valóban birtokába és diadalmaskodhat. A munkásoknak nem kell átvenniük semmilyen csoport jelszavait, saját csoportjainkét sem; maguknak kell gondolkodniuk, dönteniük és cselekedniük. Ezért ebben az átmeneti időszakban a oktatás és a felvilágosítás természetes szervei nézetünk szerint a munkacsoportok, tanuló- és vitakörök, melyek önkéntesen jönnek létre és keresik saját útjukat.

Ez a nézet közvetlenül mond ellent a pártnak, mint a proletariátus alapvető nevelő szervének szerepéről vallott hagyományos elképzeléseknek. Ezért sok helyről ellenzik, ahol amúgy nem vágynak kapcsolatra sem a Szocialista Párttal, sem a Kommunista Párttal. Ez kétségkívül részben a tradíciók erejével magyarázható: ha valaki az osztályháborút mindig pártháborúnak és pártok közötti háborúnak tekintette, annak nagyon nehéz felvenni az osztály és az osztályháború kizárólagos nézőpontját. De részben szembekerülünk azzal a tiszta eszmével is, hogy végül is a pártnak kötelező elsőrendűen fontos szerepet játszania a szabadságért folytatott proletárharcban. Ezt az eszmét most közelebbről is meg fogjuk vizsgálni.

Röviden, az egész kérdés a következő megkülönböztetés körül forog: a párt egy olyan csoport, mely bizonyos közösen vallott eszméken alapszik, míg az osztály olyan csoport, mely a közös érdekek alapján egyesül. Az osztályhovatartozást a termelési folyamatban elfoglalt hely határozza meg, amely meghatározott érdekeket teremt. A párttagság azt jelenti, hogy egy csoporthoz tartozunk, melyben a főbb társadalmi kérdésekről alkotott nézetek megegyeznek.

Nemrég még elméleti és gyakorlati indokok alapján feltételezték, hogy ez az alapvető különbség el fog tűnni egy osztálypártban, a munkáspártban. Abban az időszakban, amikor a szociáldemokrácia teljes pompájában volt, az volt az elterjedt benyomás, hogy ez a párt fokozatosan egyesíteni fog majd minden munkást, egyeseket aktivistákként, másokat szimpatizánsokként. És mivel az elmélet azt állította, hogy azonos érdekek szükségszerűen azonos eszméket és célokat hoznak létre, úgy gondolták, hogy az osztály és a párt közötti különbségnek el kell tűnnie. De a szociáldemokrácia egy kisebbségi csoport maradt, sőt mi több, új munkáscsoportok támadásának célpontja lett. Szakadások következtek be benne, miközben saját karaktere radikális változásokon ment át és programjának bizonyos cikkelyeit felülvizsgálták vagy teljesen eltérő jelentésben értelmezték. A társadalom nem folytonosan fejlődik, visszaesések nélkül, hanem konfliktusokon és ellentmondásokon át. Mialatt a munkásosztály csatájának tere kiszélesedik, az ellenség ereje nő. A követendő úttal kapcsolatos bizonytalanság állandóan és ismétlődően gyötri a küzdők elméjét; és a kétely az egyik tényezője a munkásmozgalom megosztottságának, a belső vitáknak és konfliktusoknak.

Felesleges ezeket a konfliktusokat mint olyanokat megsiratni, melyek káros helyzetet idéznek elő, melynek nem kellene fennállnia, és amelyik erőtlenné teszi a munkásokat. Ahogy gyakran rámutattak, a munkásosztály nem azért gyenge, mert megosztott; ellenkezőleg, azért megosztott, mert gyenge. És a munkásosztálynak azért kell új utakat keresnie, mert az ellenségnek olyan ereje van, hogy a régi módszerek hatástalanok. A munkásosztály nem fogja ezeket az utakat varázslattal bebiztosítani magának, hanem csak nagy erőfeszítés, mély elmélkedés, eltérő vélemények ütközése és szenvedélyes eszmék konfliktusa révén. Ráhárul a feladat, hogy megtalálja saját útját, és éppen ebben van a belső különbségek és konfliktusok raison detre-je. Rákényszerül, hogy lemondjon az elavult eszmékről és a régi agyrémekről, és ez feladatának valódi nehézsége, mely oly nagy viszályokat szül.

Arról sem kell illúziókat táplálni, hogy ilyen heves pártkonfliktusok és véleményütközések csak a jelenlegihez hasonló átmeneti korszakokhoz tartoznak, és hogy a megfelelő időben el fognak tűnni, minden korábbinál erősebb egységet hagyva maguk után. Bizonyára olykor megtörténik az osztályharc fejlődése során, hogy az erő összes különféle eleme egybeolvad, hogy megkaparintsanak valamilyen nagy győzelmet, és forradalom a gyümölcse ennek az egységnek. De ebben az esetben, mint minden győzelem után, a nézeteltérések nyomban megjelennek, amint az új célok elhatározásán a sor. A proletariátus akkor a legterhesebb feladatokkal találja szembe magát: az ellenség megsemmisítésével, sőt, a termelés megszervezésével, az új rend megteremtésével. Nem kérdés, hogy minden kategória és csoport minden munkásának, melyek érdekei még távol vannak a homogenitástól, egyformán kell gondolkodniuk és érezniük, és spontán és azonnali megegyezésre kell jutniuk arról, hogy mi a következő teendő. Pontosan mert elkötelezettek saját előrevivő útjuk önálló megtalálása mellett, megjelennek a legélénkebb nézeteltérések, ütközések lesznek köztük és végül, ilyen konfliktuson keresztül sikerül tisztázni eszméiket.

Kétségtelen, hogy ha bizonyos emberek, akiknek közösek a nézeteik, összegyűlnek, hogy megvitassák az akciók kilátásait, hogy vita által tisztázzák eszméiket, hogy propagálni kezdjék ezt az álláspontot, akkor az ilyen csoportokat lehet pártnak nevezni. A név keveset számít, feltéve, hogy ezek a pártok olyan szerepet vesznek fel, mely eltér attól, amelynek a létező pártok próbálnak eleget tenni. A gyakorlati akció, azaz a konkrét osztályharc maguknak a tömegeknek az ügye, melyek egyként cselekszenek saját természetes csoportjaikon belül, különösen a munkáscsapatok, melyek az effektív harc egységeit alkotják. Helytelen volna, ha az egyik irányzat harcosait sztrájkba lépve találnánk, míg a másik irányzat harcosai folytatják a munkát. Ebben az esetben mindegyik irányzat harcosainak be kellene mutatniuk nézeteiket az üzemen belül, ezáltal a munkások képesek lesznek egységben döntést hozni, mely ismereteken és tényeken alapul. Mivel a háború mérhetetlen és az ellenség ereje roppant nagy, a győzelmet minden erőnek a tömegek rendelkezésére álló egyesítésével kell elérni nem csak az anyagi és szellemi erőt kell az akció, egység és lelkesedés céljából egyesíteni, hanem a mentális tisztaságból született lelkierőt is. E pártok vagy csoportok jelentősége abban a tényben rejlik, hogy segítenek biztosítani ezt a mentális tisztaságot kölcsönös konfliktusaik, vitáik, propagandájuk alapján. Az tisztázás e szerveinek segítségével sikerülhet a munkásosztálynak meglelni a maga számára a szabadsághoz vezető utat.

Ezért nem kell az ilyen értelemben vett pártoknak (és eszméiknek) szilárd és rögzített struktúra. Szembekerülve a helyzet bármilyen változásával, új feladatokkal, az emberek nézeteik szerint megosztottá válnak, és csak új megegyezéssel egyesíthetők megint; miközben mások jelennek meg más programokkal. Változó minőségükkel mindig képesek alkalmazkodni az új helyzethez.

A jelenlegi munkáspártok egészen más jellegűek. Ezenkívül más a céljuk: a hatalom megszerzése és annak gyakorlása egyedül saját hasznukra. Távolról sem próbálnak meg hozzájárulni a munkásosztály emancipációjához, maguk akarnak kormányozni, és ezt a szándékot a proletariátus felszabadításának színlelésével leplezik. A szociáldemokrácia, amelynek emelkedő időszaka a nagy parlamentáris korszakba nyúlik vissza, ezt a hatalmat egy parlamenti többségre alapuló kormányzásnak tekinti. A maga részéről a Kommunista Párt hatalmi politikáját annak szélsőséges következményéig fokozza: a pártdiktatúráig.

A fent leírt pártokkal ellentétben ezeknek a pártoknak merev struktúrákkal kell rendelkezniük, melyek kohézióját szabályzatok, fegyelmi rendszabályok, belépési és kizárási eljárások biztosítják. Mivel uralkodásra lettek tervezve, úgy harcolnak a hatalomért, hogy az általuk birtokolt hatalmi szervekbe irányítják az aktivistákat és egyfolytában növelni igyekszenek befolyási övezetüket. Nem tekintik feladatuknak, hogy a munkásokat önálló gondolkodásra neveljék; ellenkezőleg, arra törekszenek, hogy kiképezzék, tanaik hűséges és odaadó követőivé változtassák őket. Míg a munkásosztálynak a szellemi fejlődés határtalan szabadságára van szüksége ahhoz, hogy növelje erejét és győzedelmeskedjen, a párthatalom alapja minden, a pártvonallal összhangban nem álló vélemény elnyomása. A demokratikus pártokban ezt olyan módszerekkel biztosítják, melyek porhintéssel fizetik ki a szabadságot; a diktatórikus pártokban brutális és nyílt represszióval.

Számos munkás már tudatában van annak, hogy a Szocialista Párt vagy a Kommunista Párt uralma egyszerűen a burzsoá osztály álcázott felsőbbsége lenne, és ennélfogva fenntartaná a kizsákmányolást és a szolgaságot. De, ezen munkások szerint, aminek át kell vennie a helyét, az egy forradalmi párt, amely valóban a proletár hatalom és a kommunista társadalom megteremtésére törekedne. Itt nem lehet szó egy, a fent definiált értelemben vett pártról, azaz egy olyan csoportról, melynek egyedüli célja a nevelés és a felvilágosítás, hanem egy jelenlegi értelemben vett pártról van szó, azaz egy olyan pártról, amely a hatalom bebiztosításáért és annak gyakorlásáért harcol a munkásosztály felszabadításának kilátásával, és ez az egész egy élcsapat, mint a felvilágosult forradalmi kisebbség szervezete.

Maga a forradalmi párt kifejezés egy önellentmondás, egy ilyenfajta párt nem lehet forradalmi. Ha az volna, csak abban az értelemben lehetne, amennyiben a forradalmi változást úgy írjuk le, mint némileg erőszakos nyomásra bekövetkező kormányváltást, mondjuk a Harmadik Birodalom születését. Amikor a forradalom szót használjuk, mi tisztán a proletárforradalomra gondolunk, a hatalom meghódítására a munkásosztály által.

A forradalmi párt alapvető elméleti elgondolása az, hogy a munkásosztály egy vezető csoport nélkül nem válhat képessé a burzsoázia legyőzésére és egy új kormány létrehozására, más szavakkal az a meggyőződés, hogy a munkásosztály maga képtelen a forradalom megteremtésére. Eszerint az elmélet szerint a vezetők a kommunista társadalmat rendeletek útján hozzák létre; más szavakkal, a munkásosztály még mindig képtelen igazgatni és szervezni maga számára munkáját és termelését.

Nincs bizonyos indokoltsága ennek a tézisnek, legalább időlegesen? Ebben a helyzetben, mikor a munkásosztály tömegében jelenleg képtelennek mutatkozik forradalom megteremtésére, nem szükséges-e, hogy a forradalmi élcsapat, a párt csináljon forradalmat a munkásosztály nevében? És nem érvényes ez mindaddig, amíg a tömegek passzívan engedelmeskednek a kapitalizmusnak?

Ez a hozzáállás azonnal felvet két kérdést. Milyen fajta hatalmat alapít egy ilyen párt a forradalom révén? Mi fog történni a tőkés osztály legyőzésére? A válasz magától értetődő: a tömegek felkelése. Valójában csak tömeges támadások és tömegsztrájkok vezetnek a régi uralom megdöntéséhez. Ezért a forradalmi párt sehová sem jut a tömegek beavatkozása nélkül. Így két dolog egyike történhet.

Az első az, hogy a tömegek nem hagyják abba a cselekvést. Távolról sem hagyva fel a harccal, hogy ezáltal kormányozni engedje az új pártot, megszervezik hatalmukat a gyárakban és műhelyekben, és új csatákra készülnek fel, ezúttal kilátással a kapitalizmus végső vereségére. A munkástanácsok révén egy egyre szorosabban összefüggő közösséget alkotnak, és amely ennélfogva képes magára vállalni a társadalom mint egész igazgatását. Egyszóval a tömegek bebizonyítják, hogy nem olyan képtelenek a forradalom megteremtésére, ahogyan képzelték. Ettől a pillanattól kezdve elkerülhetetlenül konfliktus támad a tömegek és az új párt között, az utóbbi igyekszik az egyetlen testület lenni, amely hatalmat gyakorol, és meg van győződve róla, hogy a pártnak kell vezetnie a munkásosztályt, hogy a tömegek öntevékenysége csak a zűrzavar és az anarchia alkotóeleme. Ennél a pontnál vagy az osztálymozgalomnak kell elég erőssé válnia ahhoz, hogy semmibe vegye a pártot, vagy a párt, burzsoá elemekkel szövetkezve, döntő csapást mér a munkásokra. A párt mindkét esetben a forradalom akadályának bizonyul, mert a párt arra törekszik, hogy valami más legyen, mint propaganda- és felvilágosítási szerv, és mert különleges küldetéseként magára veszi a tömegek vezetését és kormányzását.

A második lehetőség, hogy a dolgozó tömegek alkalmazkodnak a párt doktrínájához, és az ügyek irányítását átadják neki. Felülről jövő utasításokat követnek, és meggyőződve arról (mint Németországban 1918-ban), hogy az új kormány be fogja vezetni a szocializmust vagy a kommunizmust, folytatják mindennapos munkájukat. A burzsoázia azonnal mozgósítja összes erőit: pénzügyi hatalmát, óriási szellemi hatalmát, gazdasági felsőbbségét az üzemekben és a nagyvállalatokat. Az uralkodó párt, amely túl gyenge egy ilyen offenzíva kiállásához, csak úgy tudja magát hatalomban tartani, ha mérséklődésének bizonyítékaként szaporítja az engedményeket és a visszavonulásokat. Ekkor elterjed az a nézet, hogy ebben a pillanatban ez minden, amit meg lehet tenni, és hogy esztelenség volna a munkások részéről, ha megkísérelnék utópikus követelések erőszakos felállítását. Ezáltal a párt, megfosztva a forradalmi osztály tömegerejétől, a burzsoá hatalom megőrzésének eszközévé alakul.

Az imént mondtuk, hogy a proletárforradalmat illetően a forradalmi párt önellentmondás. Ez úgy is kifejezhető, ha azt mondjuk, hogy a forradalmi szó a forradalmi párt kifejezésben szükségképpen burzsoá forradalmat jelöl. Csakugyan, minden alkalommal, mikor a tömegek közbeléptek, hogy megdöntsék a kormányt, és aztán egy új pártnak adták a hatalmat, burzsoá forradalom ment végbe egy új uralkodó kategóriával helyettesítették a régit. Így volt ez Párizsban, mikor 1830-ban a kereskedői burzsoázia felváltotta a nagybirtokosokat; és 1848-ban ismét, mikor az ipari burzsoázia lépett a fináncburzsoázia örökébe, és 1871-ben ismét, amikor a burzsoázia egész tömege jutott hatalomra. Így volt az Orosz Forradalom alatt, mikor a pártbürokrácia kormányzó kategóriaként monopolizálta a hatalmat. De napjainkban mind Nyugat-Európában, mint Amerikában, a burzsoázia túl mélyen és túl szilárdan meggyökeresedett a gyárakban és a bankokban ahhoz, hogy egy pártbürokrácia elmozdíthassa onnét. Most mint mindig, a burzsoázia legyőzésének egyetlen módja a tömegek felé fordulás, ők veszik át a gyárakat és hozzák létre saját tanácsrendszerüket. Ebben az esetben azonban úgy látszik, hogy a valódi erő a tömegekben van, amelyek lerombolják a tőke uralmát azzal arányban, ahogy saját akciójuk szélesedik és mélyül.

Tehát azok, akik forradalmi pártot tervezgetnek, a múlt leckéinek csak egy részéből tanultak. Tudatában annak, hogy a munkáspártok a Szocialista Párt és a Kommunista Párt olyan uralmi szervek lettek, melyek a kizsákmányolás fenntartását szolgálják, ebből pusztán arra következtetnek, hogy csak a helyzet megjavítása szükséges. Nem veszik figyelembe a tényt, hogy különböző pártok kudarca visszavezethető egy sokkal általánosabb okra nevezetesen az ellentmondásra a munkásosztály mint olyan saját erőfeszítései általi felszabadítása és a tömegek aktivitásának egy új, munkásokat támogató hatalom tehetetlenségévé való lefokozása között. Szembekerülve a tömegek passzivitásával és közönyével, elkezdik magukat a forradalmi élcsapatnak tekinteni. De ha a tömegek inaktívak maradnak, ez azért van, mert miközben ösztönösen érzik mind az ellenség kolosszális erejét, mind a vállalandó feladat teljes terjedelmét, még nem ismerték fel a harc módját, az osztályegység útját. Mikor azonban a körülmények beletaszították őket az akcióba, erre a feladatra saját maguk autonóm megszervezésével kell vállalkozniuk, saját kezükbe véve a termelési eszközöket és megindítva a tőke gazdasági hatalma elleni támadást. És még egyszer, bármely állítólagos élcsapat, amely egy forradalmi párt által a tömegek irányítására és uralására törekszik, reakciós tényezőnek fog mutatkozni éppen emiatt a koncepció miatt.

Compiled by Vico, 16 December 2018