Gorter politikája / Anton Pannekoek, 2012

A “La politique de Gorter”-t először a La Revolution Proletarienne című francia folyóirat 1952. augusztus-szeptemberi száma közölte; source translation: Barikád Kollektíva , ca. 2012; original Dutch, 1952, translated from English.

A lap által adott bevezetés: Általunk nem befolyásolható körülmények késleltették Pannekoek professzor következő cikkének közlését: az első kézirat elveszett Hollandia és Párizs között, aztán nehézségek voltak a fordítással. Ennek a késlekedésnek azonban lehet egy előre nem látható előnye, melyet érdemes közölnünk: azok az elvtársak, akik Amszterdamban kiadják a De Vlam című szocialista hetilapot, bizottságot hoztak létre, hogy megemlékezzenek Gorter halálának 25. évfordulójáról és velük egyszerre publikálják Pannekoek cikkét.

A Révolution Proletarienne 50. számában (1951. május, 171. oldal) S. Tas Herman Gorterről úgy ír, mint aki “meglehetősen rossz politikát” folytatott. Szükségesnek érezzük, hogy kompenzáljuk ezt a cikket Gorter politikájának pozitív jellegéről szóló bizonyos észrevételekkel.

Gorter a szocialista párt tagja lett, ahol felfedezte és tanulmányozta a marxizmust. Ebből alakult ki az a meggyőződése, hogy a proletariátus csak a burzsoázia elleni osztályharcon keresztül ragadhatja meg társadalom vezetését, és ezáltal fogja szétzúzni a kapitalizmust. Azon az állásponton volt, akárcsak a párt egész radikális szárnya, hogy a jó parlamentáris politika hatásos eszköz lehet a munkástömegek megszervezésére, osztálytudatuk felébresztésére és ezek révén erejük növelésére az uralkodó burzsoával szemben. Szerinte a szocialistáknak a parlamentben erőteljesen szembe kellett volna helyezkedniük a burzsoá politikusokkal, az uralkodó osztály képviselőivel. Félreértés lenne azt állítanunk, hogy ez a politika arra törekedett, hogy egyetlen csapással átalakítsa a világot. Ennek a politikának a célja az volt, hogy növelje a proletariátus erejét, olyannyira, hogy egy sor ütközeten keresztül képessé váljon a hatalom megszerzésére. E radikális álláspont tiszta megtestesülését a német szocialista párt politikájában látták.

Ezzel szemben állt a reformista irányzat, mely arra törekedett, hogy más pártokkal kötött kompromisszumokon keresztül reformokat valósítsanak meg, melyek a kapitalizmust elviselhetőbbé tennék. A nyugati országokban a kapitalizmus hosszabb és lassúbb fejlődése nyomán az osztálytagozódás kevésbé élesen rajzolódott ki, mint Németországban, az ipari kapitalizmus rohamosabb kialakulásának köszönhetően. A szocialista pártok gyakorlati tevékenységében ezért rendszerint a reformizmus dominált. A holland marxisták küzdelme, melyben Gorter kitűnt, ez ellen a gyakorlat ellen irányult, mert ők azon az állásponton voltak, hogy a reformokat nem a politikusok fortélyai által, hanem csak a munkásosztály ereje által lehet elérni. Csak egyszer értek el sikert. Végül azonban kizárták őket. Más nyugati országokban erre mégcsak nem is volt szükség; a parlamenti tagok reformizmusa, “ügyes politikája” abszolút mértékben uralkodott. Ha most megnézzük ennek a politikának ez eredményeit, akkor azt látjuk, hogy a reformizmus fél évszázada után a kapitalizmus erősebb mint valaha és a társadalmat a megsemmisülés fenyegeti, miközben a munkásoknak továbbra is a mindennapi kenyerükért kell küzdeniük.

Németországban a reformizmus tovább növelte befolyását, habár ezt elméletileg nem az osztályharc intenzitásának fogadták el. Itt született meg az a meggyőződés a marxisták és a proletariátus legprogresszívabb köreiben, hogy tisztán parlamentáris eszközökkel nem lehet megszerezni a hatalmat. Ezért szükség van a tömegeknek, maguknak a munkásnak az akciójára. A párt határozatokat fogadott el az általános sztrájkkal kapcsolatban, és tüntetéseket kezdtünk a választójogért. Ezeknek a kiterjedtsége és ereje még jobban megrémítette a párt vezetőit, mint magát az uralkodó osztályt; a következményektől tartva véget vetettek nekik, és minden erejüket a választásokra és a parlamenti politikára összpontosították. Csak egy kisebbség, a “szélsőbal” folytatott propagandát a tömegek akciójának érdekében. A sértetlen hatalmú német burzsoázia mindenféle akadály nélkül készülhetett fel világhatalom meghódítására. Természetesen Gorter a szélsőbal oldalán állt, amellyel közös volt a politikája.

Ezek után a háborús veszély egyre fenyegetőbbé vált. Franciaország és Németország szocialistái és pacifistái 1912-ben Baselben békekongresszust szerveztek. Gyönyörű és hangzatos beszédeket tartottak a háború ellen. Gorter maga is részt vett, hogy vitát kezdeményezzen a háború elleni harc gyakorlati eszközeiről. Bizonyos számú baloldali által támogatva megbízva, előterjesztett egy határozatot, amely szerint minden ország munkásainak meg kellene vitatnia a háborús veszélyt, és fontolóra kellene venniük az ellene való tömegakciók lehetőségét. De nem engedték szóhoz jutni. A kongresszus vezetése elutasított az eszközökről és módszerekről folyó minden vitát. Állítólag azért cselekedett így, hogy ne rombolja le impozáns egységünk benyomását. Valójában azonban a tömegharcok következményeitől féltek. A kormányokat nem tévesztette meg a látszat, most tudták, hogy nem kell komolyabb ellenállásra számítaniuk a szocialista pártok részéről. Gorter “rossz politikáját”, mely minden eszközzel megpróbálta megelőzni a háborút, elutasították, a pártpolitikusok “jó politikája” domináns maradt, ráerőltette magát a proletariátusra, és hamarosan az első világháborúba vezette Európát.

Ebben a háborúban a szocialista politikusokról megmutatkozott az, amik alapvetően mindig is voltak: nacionalista politikusok, más szóval tőkés politikusok. Minden országban támogatták saját kormányukat, segítették neki visszafogni a munkásokat és elnyomni a háborúval szembeni minden ellenállást. Mindez a gyakorlott politikusok jó politikája volt. Gorter “rossz politikája” abból állt, hogy megkísérelte az imperializmusról és a világforradalomról szóló pampfletjeiben tudatosítani a munkásokban a háború okait és a háborút követő forradalom szükségességét.

Mikor 1918-ban befejeződött a háború, Németországban kitört a forradalom. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, november 6-án robbant ki Kielben, és három nappal később Berlinben megkezdődött az ellenforradalom; Ebert, a szocialista párt vezetője került hatalomra, hogy a tábornokok segítségével elnyomja a forradalmi munkások akcióit. Gorter természetesen Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg és a spartakisták oldalán állt... A hadsereg eltaposta a munkások akcióját, Liebknechtet és Rosát meggyilkolták. Ebert, a szocialista politikusok mintaképe győzedelmeskedett; “jó politikával” újra hatalomra juttatta a burzsoáziát Németországban, amelynek első elnöke lett.

1917-ben az orosz forradalom lerombolta cárizmust és hatalomra juttatta a bolsevikokat. Világszerte feleszméltek a munkások és kommunista csoportok alakultak. Gorter teljes szívéből azonnal az ő oldalukra állt. Mindezt a világforradalom kezdetének és Lenint annak legfőbb vezetőjének tekintette; az oroszországi sztrájkmozgalmakban a munkások új független akcióformájának kezdeteit, a szovjetekben pedig a forradalmi proletariátus egy új szerveződési formájának kezdetét látta. De a különbségek hamar megmutatkoztak. Amikor a spartakisták veresége Németországban meghiúsította a világforradalmat, Lenin a parlamentarista taktikához való visszatérésre törekedett, hogy megnyerja a szocialista pártok balszárnyát. A német kommunisták többsége hevesen ellenezte ezt. Kizárták őket, és ez Leninnek a “gyermekbetegségről” szóló brosúrája megírása miatt történt. Lenin tette az orosz forradalomnak mint a proletár világforradalom egy pozitív tényezőjének végét jelentette. Gorter az ellenzék szószólójaként “Nyílt levél Lenin elvtárshoz” (*) c. írásában válaszolt. Két alapvetően különböző koncepció került egymással szembe ebben a két műben. Lenin nagy politikus volt, sokkal nagyobb mint szocialista kortársai, mert nagyobb feladatai és céljai voltak. Az ő történelmi feladata a bolsevik párt vezetőjeként az volt, hogy a felemelje Oroszországot a termelés primitív és mezőgazdasági formáiból az iparosodásba a társadalmi és politikai diktatúra eszközeivel, melyek az államszocializmushoz vezettek. És amiatt, hogy Lenin a kapitalizmust csak kívülről és nem belülről ismerte, azt gondolta: lehetséges felszabadítani a világ munkásait azáltal, hogy egy részüket a “kommunista párt” fegyelmezett seregeivé tesszük. Ettől kezdve csak az orosz példát kell követniük. Gorter írásában azt válaszolta, hogy Oroszországban a forradalom csak a paraszti tömegek támogatásával tudott győzni, és pontosan ez a támogatás hiányzott nyugaton, ahol a parasztok maguk is tulajdonosok voltak. Oroszországban csak arra volt szükség, hogy megszabaduljanak egy bomlófélben lévő ázsiai despotizmustól. Nyugaton a munkások a kapitalizmus félelmetes hatalmával álltak szemben. Csak akkor lettek volna képesek megszabadítani magukat tőle, ha saját maguk növelik a forradalmi erő, az osztályegység, a függetlenség és az értelem színvonalát. Így Lenin politikája logikusan torkollott a sztálinista Oroszországba, megosztotta a proletariátust Nyugaton, és a kommunista párt fanatikus és kérkedő álforradalmisága révén tehetetlenné vált. Az 1920 utáni években Gorter, kapcsolatot tartva szélsőbaloldali csoportokkal, azon dolgozott, hogy tisztázza a munkástanácsok szervezeti eszméjét és ily módon együttműködött a proletariátus osztályharcának jövőbeni megújulásban. Ez idő alatt a Második Internacionálé szocialista politikusai parlamenti tagokként és miniszterekként azzal voltak elfoglalva, hogy kisegítsék a bajból a csődbe jutott kapitalizmust a burzsoázia számára, azonban képtelenek voltak arra, hogy megfékezzék a krízist vagy elkenjék az osztálykülönbségeket. Így előkészítették a talajt Hitler hatalomrajutásához és a második világháborút.

Ha egy pillantással végigtekintünk az elmúlt évszázad politikai történelmén, állandóan két politikai módszer ellentétét látjuk, amelyek egyszersmind az osztályharc kifejeződése is. Miért hívják az egyiket jó, a másikat rossz politikának? A politika a hatalom művészete. Gyakorlott politikusok reformokkal próbálkoznak, más szavakkal tákolgatják az elavult és roskadozó régi uralom rendszerét, vagy ha bukásuk elkerülhetetlen, akkor létrehoznak egy új uralmi rendszert. Ez az, amit jó politikának hívnak. Mások segíteni próbálnak a kizsákmányolt tömegeknek, hogy megszerezzék az erőt saját maguknak a kizsákmányolástól és az uralomtól való megszabadításához. Ez az, amit parlamentarista kifejezéssel rossz politikának hívnak.

*) Ténybeli hiba, amikor Tas Lenin pamfletjét a Gorterére adott “félelmetes válasznak” nevezi. A sorrend pontosan a fordított volt.

© Allthough the Communist Left in general abstained from claiming copyrights or rights on “intellectuel property”, some publications on this site might be copyrighted; if they are, their use is free for personal consultation only. Non-copyrighted material, provided for non-commercial use only, can be freely distributed. Including a reference to this source is appreciated, as well as a notification. As for commercial use, please contact us.

Compiled by Vico, 15 May 2019