Home | Contact | Links       
Antonie Pannekoek Archives

Lenin Mint Filozófus, 2006


A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája / Anton Pannekoek, 1920


Forrás: Holnapután Anarchista Újság , 30 május 2012; forrás: A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája / A[nton]. Pannekoek : Nyílt levél Lenin elvtárshoz / H. Gorter. – Barikád Könyvek, 2011; original source: Weltrevolution und kommunistische Taktik / A[nton]. Pannekoek. – Wien : Verlag der Arbeiter-Buchhandlung, 1920. – 49 S. – (Probleme der proletarischen Revolution ; Nr. 2).


…az elmélet is anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja. Az elmélet akkor képes a tömegek megragadására…, ha radikálissá lesz.
Marx (1)

I.

Két erő, melyek közül az egyik a másikból származik, egy szellemi és egy anyagi, viszi végbe a kapitalizmus átfordítását kommunizmusba. A gazdaság anyagi fejlődése teremti a megismerést, és ez okozza a forradalom akarását. A kapitalizmus általános fejlődési tendenciáiból keletkezett a marxista tudomány, amely először a szocialista, majd a kommunista párt elméletét alkotta, és amely mély, egységes szellemi erőt ad a forradalmi mozgalomnak. Amíg ez az elmélet csak lassan járja át a proletariátus egy részét, addig a tömegek saját tapasztalatából ki kell nőnie a gyakorlati felismerésnek arról, hogy a kapitalizmus tarthatatlan. A világháború és a hirtelen gazdasági összeomlás csak a forradalom objektív szükségszerűségét hozza magával, mielőtt még a tömegek a kommunizmust szellemileg megragadták volna – ez az ellentmondás vonja maga után azon ellentmondásokat, akadályoztatásokat és visszaeséseket, melyek a forradalmat hosszú és gyötrelmes folyamattá teszik. Kétségtelenül ekkor az elmélet is új lendületbe jön és gyors tempóban ragadja meg a tömegeket. Mégis mindkettőnek el kell maradnia a hirtelen óriásira növő gyakorlati feladatok mögött.

A forradalom fejlődését Nyugat-Európában főként két hajtóerő fogja meghatározni: a kapitalista gazdaság összeomlása és Szovjet-Oroszország példája. Az okokat, melyek miatt a proletariátus Oroszországban relatíve gyorsan és könnyen tudott győzni (a burzsoázia gyengesége, a parasztokkal kötött szövetség, a háború idején kitört forradalom), nem szükséges itt megtárgyalni. Egy állam példájának, ahol a dolgozó nép uralkodik, megszüntette a kapitalizmust és azzal foglalkozik, hogy felépítse a kommunizmust, roppant nagy hatással kellett lennie az egész világ proletariátusára. Természetesen a példa önmagában nem lehetett volna elegendő ahhoz, hogy más országok munkásait proletárforradalomra ösztökélje. Az emberi szellemet legerősebben a saját anyagi környezet hatása határozza meg. Ha tehát a hazai kapitalizmus régi erejében maradt volna, a messzi Oroszországból jövő hír ahhoz képest nehezen kaphatott volna lábra. „Telve alázatos csodálattal, de kispolgári-félénk, hiányzik belőle a bátorság, hogy tettek által megmentse saját magát, Oroszországot és az emberiséget”, ilyennek találta Rutgers (2) Nyugat-Európába való visszatérésekor a tömegeket. Ahogy a háború a végéhez közeledett, mindenütt a gazdaság mielőbbi fellendülésében bíztak, miközben a heccsajtó Oroszországot a káosz és a barbárság országaként festette le: Ezért a tömegek kivártak. De a káosz azóta éppen fordítva, a régi kultúrországokban terjedt el, miközben az új rend Oroszországban megmutatja növekvő erejét. Most itt is mozgásba jönnek a tömegek.

A gazdasági összeomlás a forradalom legfontosabb hajtóereje. Németország és Ausztria gazdaságilag már teljesen megsemmisült és pauperizálódott, Olaszország és Franciaország feltartóztathatatlan hanyatlásban van, Anglia súlyosan megrendült (kérdéses, hogy kormányának erőteljes rekonstrukciós kísérletei el tudják-e hárítani a bukást) és Amerikában is jelentkeznek már a válság első fenyegető tünetei. És mindenütt – hozzávetőlegesen ebben a sorrendben – megindul a tömegben az erjedés. A gazdaságot még jobban megrázkódtató nagy sztrájkmozgalmakban tiltakoznak a megnyomorítás ellen; ezek a harcok fokozatosan tudatos forradalmi harccá nőnek, és a tömegek (anélkül, hogy kommunisták lennének) egyre inkább azt az utat követik, melyet a kommunizmus mutat nekik. Mert a gyakorlati szükség hajtja őket oda.

E szükségszerűség és közhangulat eredményeképpen növekszik ezen országokban a kommunista élcsapat, mely a célokat világosan felismeri és a Harmadik Internacionáléban gyülekezik. E növekvő forradalmasodás jellegzetessége és ismertetőjegye teremti meg a kommunizmus éles szellemi és szervezeti elkülönülését a szociáldemokráciától. Ez az elkülönülés Közép-Európa országaiban jutott a legmesszebbre, melyeket a Versailles-i Szerződéssel éles gazdasági válságba taszítottak, és ahol szükséges volt egy szociáldemokrata kormányzat a polgári állam megmentéséhez. Annyira javíthatatlan és mély ott a válság, hogy a radikális szociáldemokrata (USP-) munkások tömegei, bár még nagymértékben ragaszkodnak a régi szociáldemokrata módszerekhez, hagyományokhoz, jelszavakhoz és vezérekhez, a Moszkvához való csatlakozást sürgetik, és a proletariátus diktatúrájának álláspontjára helyezkednek. Olaszországban az egész szociáldemokrata párt csatlakozott a Harmadik Internacionáléhoz. (3) A tömegek harcra kész forradalmi hangulata – mely a kormány és a burzsoázia elleni tartós gerillaháborúban működik – lehetővé teszi, hogy szemet hunyjunk a szocialista, szindikalista és kommunista nézetek elméleti elegye fölött. Franciaországban csak nemrég váltak ki kommunista csoportok a szociáldemokrata pártból és a szakszervezeti mozgalomból, és láttak hozzá egy kommunista párt megalakításához. Angliában a háborúnak a munkásmozgalom hagyományos viszonyaira gyakorolt mély hatása nyomán keletkezett kommunista mozgalom, amely még több, különböző eredetű és új szervezeti formájú csoportból és pártból áll. Amerikában két kommunista párt vált ki a szociáldemokrata pártból, Moszkvához tartozónak nyilvánítva magukat.

Szovjet-Oroszország nem várt ellenállási képessége a reakciós támadásokkal szemben, amely által az antantot tárgyalásra kényszerítették, a nyugati munkáspártokra új, erős vonzerőt gyakorolt. A siker mindig így hat. A Második Internacionálé összeomlik; elkezdődött a közvetítő csoportok általános mozgása Moszkvába, a tömegek növekvő forradalmi hangulata által hajtva. Azáltal, hogy a kommunisták új nevét anélkül veszik fel, hogy hagyományos alapfelfogásukon sokat változtattak volna, áthozzák a régi szociáldemokraták nézeteit és módszereit az új Internacionáléba. Tünetként arra, hogy az ilyen országok érettebbé váltak a forradalomra, kezdetben éppen a fordított jelenség lépett fel; azzal hogy belépnek vagy elismerik a Harmadik Internacionálé alapelveit (ahogyan az USP-ről már megemlítették), a kommunisták és a szociáldemokraták éles elkülönülése újból csökkeni fog. Meg lehet kísérelni az ilyen pártokat formálisan a Harmadik Internacionálén kívül tartani, hogy ne mossunk el minden elvi szilárdságot, de így is odatolakszanak minden országban a forradalmi mozgalom vezetésébe, és az új jelszavak révén, melyeket látszólag vallanak, megőrzik az akcióba lépő tömegekre gyakorolt befolyásukat. Így cselekszik minden uralkodó réteg: ahelyett, hogy engedné magát elvágni a tömegektől, maga is „forradalmivá” válik, ezért hatására a orradalom ellaposodhat. És sok kommunista hajlamos arra, hogy itt csak az erő növekedését lássa, és ne lássa a gyengeség növekedését is. (4)

Úgy tűnt, a proletárforradalom a kommunizmus fellépése és az orosz példa által egyszerű, céltudatos alakot nyert. Valójában a nehézségekkel együtt most azok az erők is előlépnek, melyek a proletárforradalmat egy legnagyobb mértékben bonyolult és fáradságos folyamattá teszik.

II.

A kérdések és megoldások, a programok és a taktika nem absztrakt alapelvekből származnak, hanem a tapasztalat, az élet valós gyakorlata határozza meg őket. A kommunisták nézeteinek a célról és az útról az eddigi forradalmi gyakorlatban kellett és kell kifejlődniük. Az orosz forradalom és a német forradalom eddigi alakulása alkotja azt a gyakorlati tényanyagot, amely mostanáig számunkra a proletárforradalom hajtóerőiről, feltételeiről és formáiról rendelkezésre áll.

Az orosz forradalom olyan bámulatosan gyors lendülettel juttatta a politikai hatalmat a proletariátusnak, amely a nyugat-európai megfigyelőt már akkor teljesen meglepte, és ma – a nyugat-európai nehézségek láttán – egyre csodálatosabbnak tűnik, bár az okok tisztán felismerhetők. Az első hatásnak szükségképpen annak kellett lennie, hogy – az első lelkesedésben – a forradalom nehézségeit a világ többi részén alábecsülték. Az orosz forradalom az új világ elveit a maguk ragyogó, színtiszta erejében az egész világproletariátus szeme elé tárta: a proletariátus diktatúráját, a tanácsrendszert mint az új demokráciát, az ipar, a mezőgazdaság, a nevelés új szervezetét. Némely tekintetben olyan egyszerű, világos, áttekinthető, szinte idillikus képet adott a proletárforradalom lényegéről és tartalmáról, hogy semmi sem tűnhetett egyszerűbbnek, mint követni ezt a példát. (5) Hogy ez mégsem volt olyan egyszerű, azt megmutatta a német forradalom, és az abban fellépő erők Európa többi részén is nagyrészt jelen vannak.

Amikor 1918 novemberében a német imperializmus összeomlott, a munkásosztály a proletáruralomra teljesen felkészületlen volt. (6) A négyéves háborúzás által szellemileg és erkölcsileg szétzilálva, elfogultan a szociáldemokrata hagyományok iránt, nem volt képes az első rövid hetek semmivé vált kormányhatalmának idején feladatát tisztán felismerni; az intenzív, de rövid kommunista propaganda nem pótolhatta ezt a hiányt. A proletariátusnál jobban tanult a német burzsoázia az orosz példából; miközben vörössel díszítette magát, hogy elaltassa a munkásokat, nyomban hozzákezdett hatalmi szervei újbóli felépítéséhez. A munkástanácsok önkéntesen kiadták a kezükből hatalmukat a szociáldemokrata pártvezetők és a demokratikus parlament javára. (7) A még katonaként felfegyverzett munkások nem a burzsoáziát fegyverezték le, hanem saját magukat; a legaktívabb munkáscsoportokat leverték az újonnan alakított fehér gárdák, és a burzsoázia a polgárőrségekben felfegyverkezett. (8) gazdasági szervezete éppen annyira volt kommunista, amennyire egy fogolytábor kommu-nista. A piac megbénulását, a pénz ideiglenes kiszorulását az államhatalom úgy orvosolta, hogy a munkásosztályból bármilyen munkára bevethető „munkahadseregeket” szervezett, bevezette az élelmiszer-fejadagokat stb.

A most védtelenné tett munkásokat a szakszervezeti vezetőségek segítségével fokozatosan megfosztották a munkakörülmények minden olyan javulásától, melyet a forradalommal értek el. Így a kommunizmushoz vezető utat szögesdrót-akadályokkal torlaszolták el, hogy a kapitalizmus túlélhesse önmagát, azaz egyre mélyebben süllyedhessen a káoszba.

Kétségtelen, hogy a német forradalom e tapasztalatát nem lehet minden további nélkül Nyugat-Európa más országaira átvinni; ott a fejlődés megint más vonalakat követ majd. Ott nem fog az uralom egy politikai-katonai összeomlás hatására hirtelen a felkészületlen tömegek kezébe pottyanni; a proletariátusnak nehéz harcokat kell vívnia érte, és ezért meghódítása után az érettség magasabb szintjét fogja elérni. Ami Németországban a novemberi fordulat után lázas tempóban történt, a többi országban már nyugalomban megy végbe: a burzsoázia levonja tapasztalatait az orosz forradalomból, katonailag felkészül a polgárháborúra, egyúttal a szociáldemokrácia segítségével megszervezi a proletariátus politikai becsapását. Ám ezen eltérések ellenére a német forradalom néhány általános jellegzetességet mutat, és néhány tanulságnak általános jelentőséget ad. Világosan tárja szemünk elé, hogy és mely erők miatt lesz a forradalom Nyugat-Európában szükségképpen lassú, hosszadalmas folyamat.

Nyugat-Európa forradalmi fejlődésének lassúsága – bármily viszonylagos legyen – ellentétet váltott ki egymással küzdő taktikai irányzatok között. A gyors forradalmi fejlődés időszakaiban a taktikai különbségeket a gyakorlaton keresztül gyorsan legyűrik, vagy ezek a különbségek nem válnak tudatossá. Az intenzív elvi agitáció megtisztítja a fejeket, miközben a tömegek áramlanak, és a cselekvés gyakorlata felforgatja a régi nézeteket. Amikor azonban beállt a külső stagnálás időszaka, mikor a tömegek mozdulatlanul tűrnek el mindent, és a forradalmi jelszavak magával ragadó ereje bénultnak látszik; amikor a nehézségek feltornyosulnak, és az ellenség minden harc után még óriásibbra magasodónak tűnik; amikor a Kommunista Párt még gyenge marad, és csak vereségeket szenved – akkor hajba kapnak a vélemények, új utakat és új taktikai eszközöket keresnek. A lényegnek megfelelően azután két tendencia lép fel, melyek minden országban, helyi eltérésekkel bár, de felismerhetőek. Az egyik irányzat szavakkal és tettekkel akarja forradalmasítani és felvilágosítani a fejeket, és keresi ehhez az új elveket, hogy azokat lehetőleg élesen szembeállítsa a régi, hagyományos nézetekkel. A másik irányzat megpróbálja a tömegeket, melyek még félrehúzódva állnak, gyakorlati cselekvésre megnyerni, ehhez és a Die Aktion; a K. Újság füzetét: Németországi forradalmi események és Karl Plattner élete, valamint érdemes elolvasni Ernst Toller regényét: Német voltam én is…) lehetőleg ki akarja kerülni azt, ami azokat taszíthatja, és az ellentét helyett mindenekelőtt az összekötő kapcsolatot hangsúlyozza. Az első éles, világos elkülönülésre törekszik, a második a tömeges egyesülésre; az elsőt a radikális, a másodikat az opportunista tendenciaként kellene meghatározni. Nyugat-Európa mostani helyzetében, mikor egyrészről a forradalom erős ellenállásokba ütközik, másrészről Szovjet-Oroszország szilárd ereje az antant-kormányzat ellene irányuló támadásaival szemben a tömegekre óriási hatást tesz, és emiatt számítani kell eddig tétovázó munkáscsoportok nagyszámú betódulására a Harmadik Internacionáléba, az opportunizmus kétségtelenül erős hatalommá fog válni a Kommunista Internacionáléban.

Az opportunizmus nem okvetlenül foglalja a szelíd, békés, szívélyes magatartást és beszédet olyan hangnembe, mely ellentétes a radikalizmushoz tartozó keményebb tónussal; ellenkezőleg, a világos elvi taktika hiánya gyakran rejtőzik dühös, vaskos szavak mögé; és épp a lényegéhez tartozik, hogy forradalmi helyzetekben egyszerre csak mindent a nagy forradalmi tettől várjon. Lényegi sajátossága, hogy mindig csak a pillanatnyit, és nem a távolabbit veszi tekintetbe, hozzátapad a jelenségek felszínéhez, ahelyett, hogy a meghatározó mélyebb alapokat látná. Ahol az erők egy cél eléréséhez nem elegendőek azonnal, ott az a tendenciája, hogy nem ezeknek az erőknek a növelésével, hanem más úton, kerülőúton igyekszik elérni a célt. Tehát célja a pillanatnyi eredmény, és ennek oltárán feláldozza a jövőbeli maradandó eredmény feltételeit. Arra hivatkozik, hogy gyakran más „haladó” csoportokkal való szövetség révén, a maradi nézeteknek tett engedmények révén meg lehet szerezni a hatalmat, vagy legalább az ellenséget, a kapitalista osztályok koalícióját meg lehet bontani, és ezzel kedvezőbb harci feltételeket lehet elérni. Ámde ilyenkor mindig kiderül, hogy ez a hatalom csak látszathatalom, egyedülálló vezetők személyi hatalma, nem a proletár osztály hatalma, és hogy ez az ellentmondás csak zavarosságot, korrupciót és viszályt eredményez. (9) A kormányhatalom megszerzésének, ha nem áll mögötte egy uralomra teljesen érett munkásosztály, újból veszendőbe kell mennie, vagy olyan sok engedményt kell tennie a maradiságnak, hogy belülről őrlődik fel. Az ellenséges osztály megosztása – a reformizmus sokat magasztalt jelszava – nem gátolja a belsőleg összetartozó burzsoázia egységét, viszont eközben a proletariátust becsapják, megzavarják és meggyengítik. Kétségtelenül előfordulhat, hogy a proletariátus kommunista élcsapatának át kell vennie a politikai hatalmat, mielőtt a normális feltételek teljesültek volna. De amit akkor a tömegek tisztaságban, belátásban, egybeforrottságban, önállóságban megnyernek, annak a kommunizmusba való további fejlődés alapzataként maradandó értéke van.

A Második Internacionálé története tele van az opportunizmus e politikájának példáival, és ezek a Harmadik Internacionáléban is kezdenek már megmutatkozni. Akkoriban ez abban a törekvésben állt, hogy a szocialista célt nem-szocialista munkáscsoportok és más osztályok tömegeinek segítségével akarták elérni. Ez a taktika korrumpálódásához és végül az összeomláshoz vezetett. A Harmadik Internacionálé esetén lényegesen mások a körülmények: elmúlt a nyugodt kapitalista fejlődés ideje, amikor a szociáldemokrácia a legjobb szándékkal sem tehetett mást, mint hogy elvszerű politikával felvilágosítson, felkészítve a későbbi forradalmi időszakokra. A kapitalizmus összeomlik; a világ nem várhat addig, míg propagandánk a többséget tiszta kommunista belátáshoz juttatja; a tömegeknek azonnal be kell avatkozniuk és lehetőleg gyorsan, hogy megmentsék saját magukat és a világot a pusztulástól. Mit tegyen akkor egy kicsi, bármilyen elvszerű párt, amikor tömegekre van szükség? Nem a szükség parancsa itt az opportunizmus, mely gyorsan egyesíteni akarja a legszélesebb tömegeket?

Éppoly kevéssé tud forradalmat csinálni egy nagy tömegpárt vagy különböző pártok koalíciója, mint egy kis radikális párt. A forradalom spontán módon tör elő a tömegekből. Egy párt által elhatározott akciók olykor megadhatják a lökést (ez azonban csak ritkán esik meg), de a meghatározó erők máshol vannak, a pszichikai tényezőkben, mélyen a tömegek tudatalattijában és a nagy világpolitikai eseményekben. Egy forradalmi párt feladata abban áll, hogy eleve világos felismeréseket terjesszen, minthogy a tömegekben mindenütt jelen vannak olyan elemek, melyek az ilyen időkben tudják, mi a teendő, és önállóan képesek megítélni a helyzetet. És a forradalom során a pártnak ki kell jelölnie azt a programot, azokat a jelszavakat és irányelveket, melyeket a spontánul cselekvő tömeg helyesnek ismer el, mert bennük saját céljait a legtökéletesebb formában látja viszont, és általuk a tisztánlátás magasabb fokára emelkedik. Ezáltal válik a párt vezetővé a harcokban. Amíg a tömegek tétlenek maradnak, úgy tűnik, hogy mindez eredménytelen. De a tiszta elv sokakban munkál belülről, akik kezdetben távolmaradtak, és a forradalomban megmutatkozik aktív ereje, biztos irányt szabva a forradalomnak. Ha viszont korábban az elvek felvizezésével, koalíciók és engedmények révén egy nagyobb párt összegyűjtésére törekedtek, ezzel alkalmat adnak arra, hogy forradalmi időkben zavaros elemek szerezzenek befolyást anélkül, hogy a tömegek átlátnának rajtuk. A hagyományos nézetekhez való igazodás arra való kísérlet, hogy a hatalmat annak előfeltétele, az eszmék forradalmasítása nélkül szerezzék meg; tehát abba az irányba hat, hogy a forradalom menetét megakassza. Ezenkívül illúzió is, hiszen csak a legradikálisabb eszmék képesek megragadni a tömegeket, amikor ezek a forradalom útjára lépnek, a mérsékelt eszmék viszont csak addig, amíg a forradalom elmarad. Egy forradalom egyszersmind a tömegek eszméiben bekövetkező mély szellemi átalakulás időszaka is; a forradalom megteremti ehhez a feltételeket és maga is függővé válik ettől az átalakulástól; ezért a kommunista pártra hárul – világos, világátformáló elveinek révén – a forradalom vezetése.

A kommunizmust a szociáldemokráciától elválasztó új elvek (a tanácsrendszer és a diktatúra) erős, éles hangsúlyozásával ellentétben, az opportunizmus a Harmadik Internacionáléban lehetőség szerint a Második Internacionáléból örökölt harci formákra és módszerekre támaszkodik. Miután az orosz forradalom a parlamentarizmust felcserélte a tanácsrendszerrel és az üzemekben építette fel a szakszervezeti mozgalmat, az volt az első törekvés Nyugat-Európában, hogy kövessék ezt a példát. A Németországi Kommunista Párt bojkottálta a nemzetgyűlési választásokat, és meghirdette a szakszervezetekből való azonnali vagy fokozatos, szervezett kilépést. Amikor azonban a forradalom 1919-ben visszavonult és stagnált, a KPD központja más taktikát vezetett be, amely a parlamentarizmus elismerésére és a munkásszövetségekkel szemben a régi szakszervezeti szövetségek támogatására irányult. Ehhez a legfontosabb érv az, hogy a Kommunista Párt nem veszítheti el a kapcsolatot a tömegekkel, melyek még teljesen parlamentárisan gondolkodnak, melyek legjobban a választási harc és a parlamenti beszédek által érhetők el, és amelyek a szakszervezetekbe való tömeges belépéssel azok taglétszámát hétmillióra emelték. Ugyanez az alapgondolat kerül Angliában napvilágra a BSP magatartásában: nem akarja elhatárolni magát a „Labour Party”-tól (bár ez a Második Internacionáléhoz tartozik), hogy ne veszítse el a kapcsolatot a szakszervezeti tagok tömegével. Ezeket az érveket a legélesebben Karl Radek. (10) barátunk fogalmazta meg és állította egymás mellé, akinek a berlini fogságban írott műve, „A világforradalom fejlődése és a Kommunista Párt feladata”, a kommunista opportunizmus programiratának tekinthető. Itt kifejti, hogy a proletárforradalom Nyugat-Európában hosszantartó folyamat lesz, melyben a kommunizmusnak a propaganda valamennyi eszközét fel kell használnia, melyben a parlamentarizmus és a szakszervezeti mozgalom a proletariátus fő fegyverei maradnak, az üzemi ellenőrzés fokozatos megvalósítása mint új harci terület mellett.

Hogy mennyiben helyes ez, azt a proletárforradalom nyugat-európai alapjainak, feltételeinek és nehézségeinek vizsgálata mutatja meg.

III.

Ismételten hangsúlyt kapott, hogy a forradalom Nyugat-Európában hosszantartó lesz, mert itt a burzsoázia hatalmasabb, mint Oroszországban. Elemezzük e hatalom lényegét! Ezen osztály nagyobb lélekszámában rejlik? A proletár tömegek aránylag még sokkal nagyobbak. Abban rejlik, hogy az egész gazdasági életet a burzsoázia uralja? Kétségtelenül ez a hatalomnak erős alkotóeleme; de ez az uralom tovatűnik, és Közép-Európában a gazdaság teljesen tönkrement. Végül, abban rejlik-e, hogy rendelkezik az állam valamennyi hatalmi eszközével? Bizonyos, hogy mindig ezzel nyomta el a tömegeket, és ezért volt az államhatalom meghódítása a proletariátus első célja. De 1918 novemberében Németországban és Ausztriában az államhatalom tehetetlenül kihullott a burzsoázia kezéből, az állam hatalmi eszközei teljesen megbénultak, a tömegek voltak az úr. Mégis újból fel tudta építeni a burzsoázia ezt az államhatalmat, és újra le tudta igázni a munkásokat. Ez azt igazolja, hogy volt a burzsoáziának egy további rejtett hatalmi forrása, amely érintetlen maradt, és amely lehetővé tette neki (amikor már úgy tűnt, hogy számára minden összeomlott), hogy újból megalapozza uralmát. Ez a rejtett hatalom a burzsoázia szellemi hatalma a proletariátus felett. Mivel a proletár tömegeket a polgári gondolkodásmód még teljesen uralta, az összeomlás után saját kezükkel újból felállították a polgári uralmat. (11) nak a németországi burzsoáziával való különféle paktálásaiban.

Ez a német tapasztalat a nyugat-európai forradalom nagy problémája elé állít minket. Ezekben az országokban a régi polgári termelési mód és az ezzel összefüggő magasan fejlett, sok évszázados polgári kultúra a néptömegek gondolkodására és érzéseire teljesen rányomta a bélyegét. Ezáltal itt a néptömegek szellemi és lelki karaktere egészen más, mint a keleti országokban, melyek nem ismerték a polgári kultúra ezen uralmát. Mindenekelőtt ebben rejlik a forradalom keleti és nyugati menete közötti különbség. Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban, Németországban, Skandináviában a középkor óta erős polgárság élt kispolgári és primitív kapitalista termeléssel. Midőn a feudalizmust szétzúzták, vidéken éppolyan erős, független parasztság jött létre, amely szintén úr volt a saját kisgazdaságában. Ezen a talajon a polgári szellemi élet szilárd nemzeti kultúrává bontakozott ki, mindenekelőtt a tengerparti államokban, Angliában és Franciaországban, melyek elsőként léptek a kapitalista fejlődés útjára. A kapitalizmus a 19. században azzal, hogy az egész gazdaságot saját hatalma alá vetette, és hogy saját világgazdasági szférájába bevonta a legtávolabbi parasztgazdaságokat is, gyarapította, csiszolta ezt a nemzeti kultúrát. Szellemi propagandaeszközeivel, a sajtóval, az iskolával és az egyházzal erősen beleverte a tömegek fejébe: mind az általa proletarizált és a városokba vonzott tömegekébe, mind azokéba, melyeket vidéken hagyott. Ez nem csak a kapitalizmus magvát alkotó országokra érvényes, hanem – ha némileg másfajta formákban is – Amerikára és Ausztráliára is, ahol az európaiak új államokat alapítottak, továbbá Közép-Európa addig stagnáló országaira (Németországra, Ausztriára, Olaszországra) is, ahol az új kapitalista fejlődés egy régi, megrekedt, kisparaszti gazdasághoz és kispolgári kultúrához kapcsolódhatott. Egészen más anyagra és más hagyományra talált a kapitalizmus akkor, mikor behatolt Európa keleti országaiba. Itt, Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon, még az Elbától keletre fekvő vidéken is, nem volt erős polgári osztály, amely régtől fogva uralta volna a szellemi életet; a primitív agrárviszonyok a nagybirtokkal, a patriarchális feudalizmussal és falusi kommunizmussal határozták meg a szellemi életet. Ezért itt a tömegek primitívebben, egyszerűbben, nyitottabban, tiszta lappal, fogékonyan álltak a kommunizmus előtt. A nyugat-európai szociáldemokraták gyakran gúnyosan fejezték ki afeletti csodálkozásukat, hogyan lehettek volna a „tudatlan” oroszok a munka új világának előharcosai. Velük szemben egészen helyesen fogalmazta meg az eltérést egy angol küldött viszonyrendszer összessége. Ennek alapján képes kiterjeszteni a tőke uralmát az érzésekre, a vágyakra, a „racionalitásra” és a tudatra.

[?] az amszterdami kommunista konferencián (12): lehet, hogy az oroszok tudatlanok voltak, de az angol munkások annyira meg vannak tömve előítéletekkel, hogy sokkal nehezebb közöttük kommunista propagandát folytatni. Ezek az „előítéletek” csak a legfőbb külsőségei annak a polgári gondolkodásmódnak, amely az angol és az egész nyugat-európai, valamint amerikai proletariátus tömegét eltölti.

E gondolkodásmód egész tartalma a proletár-kommunista világnézettel való ellentétében olyan sokoldalú és bonyolult, hogy bajosan lehet néhány mondatban összefoglalni. Legfőbb vonása az individualizmus, amely a korábbi kispolgári-paraszti munkaformákból ered, és csak lassan hátrál meg az új proletár közösségi érzés és a szükséges önkéntes fegyelem előtt – alighanem az angolszász országokban domborodik ki a legerősebben ez a vonás mind a burzsoáziánál, mind a proletariátusnál. Az érdeklődés a munkahelyekre korlátozódik, és nem fogja át a gazdaság egészét; a munkamegosztás elvétől megzavarva nem tekintik mindenki saját ügyének a „politikát”, az egész gazdaság vezetését is, hanem az uralkodó réteg monopóliumának, különleges szakemberek, a politikusok speciális szakmájának tekintik. A polgári kultúra – az évszázados anyagi és szellemi érintkezés, az irodalom és a művészet által – tartósan bele van oltva a proletár tömegekbe, és létrehozza a nemzeti összetartozás érzését (mélyebben gyökerezve a tudatalattiban, mint az a felszíni közönyösség és a látszólagos internacionalizmus alapján megmutatkozik), amely nemzeti osztályszolidaritásban nyilvánulhat meg és megnehezíti a nemzetközi cselekvést.

A polgári kultúra a proletariátusban először is szellemi tradícióként él. Az iránta elfogult tömegek realitások helyett ideológiákban gondolkoznak; a polgári gondolkodás mindig is ideologikus volt. De ez az ideológia és hagyomány nem egységes; a korábbi évszázadok számtalan osztályharcának szellemi visszatükröződései politikai és vallásos eszmerendszerekként adódtak át, melyek a régi polgári világot és ezért még az abból származó proletárokat is ideológiai nézetek által elválasztott csoportokba, egyházakba, szektákba, pártokba osztják. Így a polgári múlt, másodszor, szervezeti tradícióként is létezik a proletariátusban, mely útjában van az osztály új világhoz szükséges egységének; ezekben a hagyományos szervezetekben a munkások egy polgári élcsapat uszályát és kíséretét alkotják. A közvetlen vezetők szerepét ezekben az ideológiai harcokban az értelmiség tagjai játsszák. Az értelmiség (a papok, tanárok, literátorok, újságírók, művészek, politikusok) egy sok tagot számláló osztályt alkot, melynek feladata a polgári kultúra ápolása, művelése és terjesztése; átadja azt a tömegeknek, és közvetítőt játszik a tőkeuralom és a tömegérdekek között. (13) A tömegek általa való vezetése rögzíti a tőkeuralmat. Ha az elnyomott tömegek gyakran lázadtak is a tőke és szervei ellen, csak az ő vezetésével tették; és az ezekben a közös harcokban szerzett szilárd kapcsolat és fegyelem később, mikor ezek a vezetők nyíltan átálltak a kapitalista oldalra, a rendszer legerősebb támaszának bizonyult. Így a hanyatló kispolgári rétegek keresztény ideológiája, mely a modern kapitalista állam elleni harcuk kifejeződéseként eleven erővé vált, később gyakran reakciós, államfenntartó uralmi eszközként rendkívül értékes a rendszer számára (így Németországban a katolicizmus a Kulturkampf után). Hasonló érvényes a szociáldemokráciára, bár elméleti szempontból sok értékeset nyújtott a régi ideológiák időszerű szétrombolásával és kiirtásával a felemelkedő munkásságnál. Ugyanakkor fenntartotta a proletár tömegeknek a politikai és más vezetőktől való szellemi függőségét, akikre mint specialistákra ezek a tömegek minden nagy egyetemes osztályügy vezetését rábízták, ahelyett hogy azokat saját kezükbe vették volna. A szilárd összetartás és a fegyelem – ami egy fél évszázad gyakran éles osztályharcában fejlődött ki – nem ásta alá a kapitalizmust, mert a szervezetnek és a vezetőségnek a tömegek feletti hatalmát jelentette, melyek ezeket a tömegeket 1914 augusztusában és 1918 novemberében a burzsoázia, az imperializmus és a reakció tehetetlen eszközeivé tették. A polgári múltnak a proletariátus feletti szellemi hatalma Nyugat-Európa sok országában (így Németországban, Hollandiában) a proletariátusnak ideológiailag elkülönült csoportokba való széttagolását jelenti, ami akadályozza az osztályegységet. A szociáldemokrácia eredetileg meg akarta valósítani ezt az osztályegységet, de – részben opportunista taktikája miatt, mely a tisztán politikusi politikát állította az osztálypolitika helyébe – eredmény nélkül: csupán eggyel növelte a csoportok számát.

A polgári ideológia tömegek feletti uralma nem akadályozhatja meg, hogy a válság időszakaiban, melyek a tömegeket kétségbeesésbe és cselekvésbe kergetik, e hagyomány hatalma átmenetileg visszaszoruljon – mint 1918 novemberében Németországban. Azután azonban újból előlép az ideológia, és hatására az átmeneti győzelem ismét kárba vész. A német példában megmutatkoznak a konkrét erők, melyeket itt a polgári nézetek uralmaként foglalunk össze. Hódolat az absztrakt jelszavak előtt, mint a „demokrácia”. A régi gondolkodási szokások és programpontok hatalma, mint a szocializmus megvalósítása parlamenti vezérek és szocialista kormány révén. A proletár önbizalom hiánya, mely felismerhető az Oroszországról szóló hazug híradások iszonyú szennyáradatának hatásában. A saját erőbe vetett hit hiánya. De mindenekelőtt a bizalom a pártban, a szervezetben, a vezérekben, melyek sok évtizeden át harcuknak, forradalmi céljaiknak, idealizmusuknak megtestesülései voltak. Az óriási szellemi, erkölcsi és anyagi hatalma a szervezeteknek (ezeknek a maguk a tömegek sokéves szorgalmas munkája által létrehozott hatalmas gépezeteknek, melyek egy olyan korszak harci formáinak tradícióját testesítették meg, amelyben a munkásmozgalom a felemelkedő kapitalizmus eleme volt) most minden forradalmi tendenciát szétnyomott, melyek újonnan fellángoltak a tömegekben.

Ez az eset nem marad az egyetlen. A szellemi éretlenség, a polgári tradíció hatalma a proletariátus felett és a kapitalizmus hirtelen gazdasági összeomlása közötti ellentmondás (nem alkalmi ellentmondás, hiszen egy virágzó kapitalizmusban a proletariátus nem szerezheti meg az uralomhoz és a szabadsághoz szükséges szellemi érettséget) csak a forradalmi fejlődési folyamat révén oldódhat fel, melyben a spontán felkelések és a hatalom megragadása a visszaesésekkel váltakoznak. Az ellentmondás nem teszi nagyon valószínűvé a forradalom olyan menetét, melyben a proletariátus hosszú időn keresztül folyvást hiába ostromolja a tőke várát minden régi és új harci eszközzel, míg végül véglegesen meghódítja azt. És ezzel megdől a Radek fejtegetéseiben ismertetett hosszas művészi ostrom taktikája is. A taktika kérdése nem az, hogy miképpen hódítsuk meg lehetőleg gyorsan a hatalmat, mikor az kezdetben csak látszathatalom lehet – éppen elég korán fog a kommunistákra szállni –, hanem az, hogy miképpen fejlesszük ki a proletariátusban az osztály tartós hatalmának alapjait. Semmilyen „elszánt kisebbség” nem oldhatja meg a kérdéseket, melyek csak az egész osztály aktivitása révén oldhatók meg. És amikor a lakosság látszólag közönyösen eltűr egy ilyen hatalommegragadást, valójában akkor sem alkot passzív tömeget, hanem képes minden pillanatban (amíg nincs megnyerve a kommunizmus számára) a reakció aktív követőjeként rárontani a forradalomra. A „szövetkezés akár a bitófával is” csak időleges elkendőzése volna egy ilyesfajta tarthatatlan pártdiktatúrának. Mikor a proletariátus egy hatalmas felkelésben szétzúzza a burzsoázia csődbement uralmát, és legtisztább élcsapata, a kommunista párt átveszi a politikai vezetést, akkor ennek az élcsapatnak egyetlen feladata, hogy minden eszközt felhasználjon a proletariátus gyengesége okának eltávolítására és ereje növelésére, hogy az a legnagyobb mértékben felnőjön a jövő forradalmi harcaihoz. Ekkor arról van szó, hogy magukat a tömegeket aktivizáljuk maximálisan, ösztökéljük kezdeményezésüket, emeljük önbizalmukat, hogy maguk vegyék szemügyre a feladatokat, melyeket az ő kezükbe adnak, mert azok csak így oldódhatnak meg. Ehhez szükséges, hogy megtörjük a hagyományos szervezeti formák és a régi vezérek túlerejét (tehát semmi esetre sem alkothatunk velük kormányképes koalíciót, mely csak gyengítheti a proletariátust), kiépítsük az új formákat, megerősítsük a tömegek anyagi hatalmát; csak ezáltal válik lehetségessé a termelés újbóli megszervezése, valamint a kapitalizmus külső támadásai elleni védekezés. Ez az ellenforradalom megakadályozásának első előfeltétele.

A hatalom, melyet a burzsoázia a jelenlegi időszakban még birtokol, a proletariátus szellemi függősége és önállótlansága. A forradalom fejlődése valójában a proletariátus önfelszabadításának folyamata ez alól a függőség alól, a múltbéli idők hagyománya alól – ami csak a saját harci tapasztalat által lehetséges. Ahol régóta kapitalizmus van, és ezért a munkások ellene vívott harca már átfog néhány generációt, a proletariátusnak minden korszakban harci módokat, formákat és segédeszközöket kellett felépítenie, melyeket a kapitalizmus mindenkori fejlettségi fokához idomítottak, melyeket hamarosan már nem realitásukban, mint időben korlátozott szükségszerűségeket vettek tekintetbe, hanem mint maradandó, abszolút helyes, ideológiailag dicsőített formákat túlértékeltek, és melyek ezért később a fejlődés szétszakítandó béklyóivá váltak. Miközben az osztály folytonosan gyors átalakulásban és fejlődésben van, a vezető személyek egy bizonyos szakasz meghatározott szintjén konzerválódnak, és hatalmi befolyásuk hátráltathatja a mozgalmat. A cselekvési formák dogmákká és a szervezetek öncéllá emelkednek, ami megnehezíti az újfajta orientációt és az új harci feltételekhez való alkalmazkodást. Ez korunkra is érvényes. Az osztályharc minden fejlődési fokának le kell győznie a megelőző fokok hagyományát, hogy tisztán felismerhesse és megoldhassa saját feladatait. Csakhogy a fejlődés most sokkal gyorsabb tempóban zajlik. Így erősödik a forradalom a belső harc folyamatában. Magából a proletariátusból nő ki az az ellenállás, melyet le kell győznie. Azáltal, hogy legyőzi, a proletariátus saját korlátoltságát győzi le, és felnő a kommunizmushoz.

IV.

A Második Internacionálé korában a parlamentarizmus és a szakszervezeti mozgalom volt a két legfőbb harci forma. (14)

Az első nemzetközi munkásszövetség kongresszusain lefektette e taktika alapjait, amikor (a marxi társadalomtudománynak megfelelően) a prekapitalista kispolgári időszak primitív nézeteivel szemben megállapította, hogy a proletár osztályharc jellege szerint olyan szakadatlan harc, mely a kapitalizmus ellen a proletariátus életkörülményei miatt a politikai hatalom meghódításáig folyik. Mivel a polgári forradalmak és a fegyveres felkelések kora lezárult, ezt a politikai harcot csak a régi vagy az újonnan létrejött nemzetállamok keretei között lehetett folytatni, a szakszervezeti harcot gyakran még szűkebb keretek között. Ezért az Első Internacionálénak szét kellett esnie. Az új taktika körüli harc, melyet ő maga nem tudott megvalósítani, felrobbantatta, miközben az anarchizmusban a régi nézetek és harci módszerek hagyománya eleven maradt. Örökségként hátrahagyta az új taktikát azoknak, akiknek a gyakorlatban meg kellett azt valósítaniuk: a mindenütt létrejövő szociáldemokrata pártoknak a szakszervezetekkel. Mikor ezekből laza föderációként létrejött a Második Internacionálé, az anarchizmusban még foglalkoznia kellett az előző korszak hagyományával; de már magától értetődően az Első Internacionálé hagyatéka képezte taktikai talaját.

Ma minden kommunista ismeri az okokat, amelyek miatt ezek a harci módszerek abban az időben szükségszerűek és hasznosak voltak. Amikor a kapitalizmussal felemelkedik a munkásosztály, még nem képes megteremteni azokat a szerveit, melyek révén a társadalmat uralni és szabályozni tudná, sőt még ennek gondolatát sem tudja megragadni. Először szellemileg kell eligazodnia, és meg kell tanulnia megérteni a kapitalizmust és osztályuralmát. Élcsapatának, a szociáldemokrata pártnak propagandájával le kell lepleznie a kormányzat lényegét, és az osztálykövetelések felállításával meg kell mutatnia a tömegeknek céljaikat. Ehhez szükséges volt, hogy szóvivőik behatoljanak a parlamentekbe, a burzsoá uralom központjaiba, ott felemeljék hangjukat, és részt vegyenek a politikai pártok harcában.

Mássá vált a helyzet akkor, mikor a proletariátus harca forradalmi stádiumba lépett. Nem arról a kérdésről beszélünk itt, hogy miért nem használható a parlamentarizmus kormányzati rendszerként a tömegek önkormányzásához és miért kell meghátrálnia a tanácsrendszer előtt, hanem a parlamentarizmusnak a proletariátus harci eszközeként való felhasználásáról. A parlamentarizmus tipikus formája a vezetők útján vívott harcnak, amelynél maguk a tömegek alárendelt szerepet játszanak. Gyakorlata abban áll, hogy a lényegi harcot képviselők, egyes személyek folytatják; ezért ennek azt az illúziót kell keltenie a tömegekben, hogy mások is tudnak harcot folytatni értük. Korábban az volt a hiedelem, hogy a vezetők a parlamentben fontos reformokat érhetnek el a munkások számára; sőt még az az illúzió is fellépett, hogy a parlamenti képviselők törvényi határozatok révén véghezvihetnék a szocializmusba való átalakulást. Ma, mikor a parlamentarizmus szerényebben lép fel, azt hallani érvként, hogy a parlamentben a képviselők sokat tehetnének a kommunizmus propagandájáért. (15) A fő súly itt mindig a vezetőkre hárul, és magától értetődik, hogy a politikát szakemberek határozzák meg – legyen ez akár a kongresszusi viták és határozatok demokratikus álöltözetében –; a szociáldemokrácia története hasztalan fáradozások láncolata azért, hogy hagyják a tagoknak meghatározni saját politikájukat. Ahol a proletariátus parlamentáris harcot vív, ott mindez elkerülhetetlen, amíg a tömegek nem teremtették meg saját cselekvésük szerveit, tehát ahol a forradalom még várat magára. De mihelyt a tömegek maguk képesek fellépni, cselekedni és ezáltal rendelkezni, túlsúlyba kerülnek a parlamentarizmus hátrányai.

A taktika kérdése az – mint kifejtettük –, hogyan lehet kiirtani a proletár tömegből a hagyományos polgári gondolkodásmódot, mely megbénítja harcát. Rossz minden, ami a hagyományos szemléletet újból megerősíti. E gondolkodásmód legszívósabb, legszilárdabb része a vezetőkkel szembeni önállótlansága, akikre rábízza az általános kérdések eldöntését, osztálya ügyeinek irányítását. A parlamentarizmusnak az az elkerülhetetlen tendenciája, hogy gátolja a tömegek saját, a forradalomhoz szükséges aktivitását. Lehet szép beszédeket tartani a forradalmi tett felélesztéséhez, de a forradalmi cselekvés nem ilyen szavakból fakad, hanem csak a kemény, súlyos kényszerűségből, mikor nem marad többé más választás.

A forradalom még valamivel többet is megkövetel, mint egy kormányzati rendszert megdöntő tömeges harci cselekedetet, amiről tudjuk, hogy nem rendelhetik el vezetők, hanem csak a tömegek mély vágyából szökhet fel. A forradalom megköveteli, hogy kézbe vegyék a társadalmi újjáépítés nagy kérdéseit, hogy nehéz döntéseket hozzanak, hogy az egész proletariátus belekerüljön a teremtő mozgalomba – és ez csak akkor lehetséges, ha először az élcsapat, aztán egy egyre nagyobb tömeg maga veszi kezébe ezeket, saját magát tudja felelősnek ezekért, keres, propagál, küzd, próbálkozik, gondolkozik, mérlegel, kockáztat és megvalósít. De mindez nehéz és fáradságos; ezért amíg a munkásosztály könnyebb utat vél maga előtt látni, midőn mások cselekszenek érte – magas emelvényről agitációt folytatnak, határozatokat hoznak, jelt adnak az akciókra, törvényeket alkotnak –, tétovázni fog, és a régi gondolkodási szokások és a régi gyengeségek miatt passzív marad.

Miközben a parlamentarizmus értelme egyrészről az, hogy erősíti a vezetőknek a tömegekkel szembeni túlsúlyát, tehát ellenforradalmian hat, másrészről az a tendenciája, hogy tönkretegye magukat ezeket a vezetőket. Amikor személyes ügyességnek kell pótolnia azt, ami aktív tömegerőben hiányzik, fellép a kicsinyes diplomácia; a pártnak, még ha más szándékokkal ment is be, igyekeznie kell legális talajt, parlamenti hatalmi pozíciót szereznie magának; így végül a cél és eszköz viszonya megfordul, és a parlamentarizmus nem a kommunizmus eszközeként szolgál, hanem toborzó jelszóként a kommunizmus áll a parlamentáris politika szolgálatában. Ezáltal azonban maga a kommunista párt is más jelleget kap. Élcsapatból, mely maga mögé gyűjti forradalmi cselekvésre az egész osztályt, parlamentáris párttá válik ugyanazzal a legális pozícióval, mint a többi párt, ugyanúgy civakodva a többivel, a szociáldemokrácia új kiadása lesz új, radikális jelszavak alatt. Míg a belső lényegben nincs különbség és nem képzelhető el ellentét a forradalmi munkásosztály és a kommunista párt között, mivel a párt mintegy a proletariátus összefoglalt legtisztább osztálytudatát és növekvő egységét testesíti meg (16), a parlamentarizmus széttöri ezt az egységet és egy ilyen ellentét lehetőségét teremti meg: ahelyett, hogy az osztályt foglalná össze, a kommunizmus saját pártvezetőkkel új párttá válik, amely más pártokhoz alkalmazkodik, és ezáltal tartósítja a proletariátus politikai megosztottságát. Olyan esetek történnek majd, ahol a párt engedmények, kompromisszumok és más, az osztály erejét és egybeforrottságát károsító eszközök révén törekszik hatalomra. Mindezen tendenciákat a gazdaság forradalmi fejlődése kétségtelenül újból feltartóztatja; de már az első kezdeményezések is csak árthatnak a forradalmi mozgalomnak azáltal, hogy gátolják a szellemi fejlődést a világos osztálytudat felé; és ahol a gazdasági helyzet átmenetileg ellenforradalmi irányba fordul vissza, ott ez a politika megnyitja az utat a forradalomnak a reakció uszályába való eltérítéséhez.

Az orosz forradalom nagy, valóban kommunista tartalma mindenekelőtt abban rejlett, hogy felébresztette a tömegek saját aktivitását, és lángra lobbantott bennük egy pszichikai és fizikai energiát, amely képessé tette őket arra, hogy építsék és hordozzák az új társadalmat. A tömegeknek egy ilyen erőre és egy ilyen erő tudatára ébredése nem egyszerre, hanem szakaszokon át valósul meg. Ezen az úton, mely az önállósághoz és az önfelszabadításhoz vezet, az egyik szakasz a parlamentarizmus elutasítása. Mikor az újonnan létrejött Németországi Kommunista Párt 1918 decemberében elhatározta a nemzetgyűlés bojkottálását, ez nem a könnyű, gyors győzelem éretlen illúziójából eredt, hanem abból a szükségletből, hogy kiszabadítsa magát a parlamenti képviselőktől való szellemi függésből – ami szükségszerű reakció a szociáldemokrata hagyományokkal szemben. Az emberek a saját akcióhoz vezető utat most a tanácsrendszer felépítésében látták maguk előtt. Mindazonáltal az akkoriban egyesültek egyik fele, a KPD-ben maradt rész, a forradalom visszahúzódása után ismét magáévá tette a parlamentarizmust – hogy milyen következményekkel, még ki fog derülni, és részben már kiderült. Más országokban is megosztottak a kommunisták nézetei, és sok csoport még a forradalom kitörése előtt sem akarja a parlamentarizmust felhasználni. Így a következő időszak folyamán előreláthatólag a parlamentarizmusról mint harci módról folytatott belső vita lesz a Harmadik Internacionálén belül a taktika egyik legfőbb vitapontja.

Abban persze mindenki egyetért: taktikánknak ez csupán egy alárendelt pontját képezi. A Második Internacionálé odáig fejlődhetett, hogy kiemelte és tisztázta az új taktika lényegi pontját: a proletariátus csak a tömegakciók fegyverével győzheti le az imperializmust. (17) Maga már nem tudta alkalmazni ezt a fegyvert; el kellett pusztulnia, mikor a világháború nemzetközi alapra helyezte a forradalmi osztályharcot. Az előző eredménye az új Internacionálé magától értetődő alapja volt; a proletariátus tömegakciói – egészen a tömegsztrájkig és a polgárháborúig – alkotják a kommunisták közös taktikai alapját. A parlamenti akcióban a proletariátus nemzetileg megosztott, és nem lehetséges valóban nemzetközi fellépés. A nemzetközi tőke elleni tömegakciókban viszont megszűnnek a nemzeti elkülönülések, és minden mozgalom (bármely országban, amelyre kiterjedhetett vagy amelyre szorítkozhatott) egy közös világharc része.

V.

Amint a parlamentarizmus a szellemi, úgy a szakszervezeti mozgalom a vezérek anyagi hatalmát testesíti meg a munkástömegek felett. A szakszervezetek a kapitalizmus idején a proletariátus szövetkezésének természetes szervezetét alkotják; és ilyenekként Marx már a legkorábbi időkben hangsúlyozta jelentőségüket. (18) A fejlett kapitalizmusban és még inkább az imperialista korszakban ezek a szakszervezetek egyre inkább óriási szövetségekké váltak, melyek ugyanazt a fejlődési tendenciát mutatják, mint a korábbi időkben maga a polgári államtestület. Létrejött bennük egy hivatalnoki osztály, egy bürokrácia, amely rendelkezik a szervezet minden hatalmi eszköze – a pénzeszközök, a sajtó, az alsóbb hivatalnokok kinevezése – felett. Gyakran még messzemenőbb hatalmi jogkörei is vannak, úgyhogy a tagok összességének szolgálójából urává vált és saját magát azonosítja a szervezettel. Abban is egyeznek a szakszervezetek az állammal és bürokráciájával, hogy a bennük uralkodó demokrácia ellenére a tagok nem képesek arra, hogy akaratukat a bürokrácia ellen érvényesítsék; az ügyrendek és szabályzatok művészien felépített apparátusán megtörik minden kreténizmusát. Ezeknek a militánsoknak az irányzata (amely belsőleg sem volt homogén) a II. Internacionáléban csak a belső ellenzék szerepét játszhatta.

[?]lázadás, mielőtt megrengethetné a legfelső régiókat. Csak szívós kitartással sikerül olykor egy ellenzéknek, hogy évek elteltével valami csekély eredményt érjen el, amely legtöbbször csak egy személycserét jelent. A legutóbbi években, a háború előtt és után, ezért – Angliában, Németországban, Amerikában – lázadások törtek ki a tagok között, akik saját szakállukra sztrájkoltak a vezetők akarata vagy maga a szövetség határozatai ellenére. Az, hogy ez mint valami természetes dolog történik meg és ilyenként fogadják el, már kifejezi azt, hogy a szervezet nem a tagok összessége, hanem számukra mintegy ellenséges valami; hogy a munkások nem rendelkeznek szövetségük felett, hanem az külső hatalomként áll felettük, mely ellen lázadhatnak, bár ez a hatalom belőlük magukból fakad – tehát ismét az államhoz hasonlít. Ha azután lecsillapodik a lázadás, akkor a régi uralom megint megjelenik, a tömegek gyűlölete és tehetetlen elkeseredése ellenére tudja, hogyan tartsa fenn magát, mert e tömegek közönyösségére valamint világos betekintésük és egységes, kitartó akaratuk hiányára támaszkodik, és fenntartja a szakszervezetnek mint a munkások egyetlen olyan eszközének belső szükségessége, amelyben a tőke ellen összefogott erőt találhatnak.

A tőke ellen, a tőke elnyomorító abszolutista tendenciái ellen harcolva, ezeket korlátozva és ezáltal lehetővé téve a munkásosztály számára a létezést, a szakszervezeti mozgalom szerepet töltött be a kapitalizmusban, és ezáltal maga is a kapitalista társadalom része volt. De a forradalom bekövetkezésekor, mikor a proletariátus e társadalom részéből e társadalom megsemmisítőjévé válik, a szakszervezet ellentétbe kerül a proletariátussal.

Legálissá, nyíltan államfenntartóvá és államilag elismertté válik. A „gazdaság újjáépítésének a forradalommal szembeni elsőbbségét”, tehát a kapitalizmus fenntartását tűzi ki jelszónak. Németországban a félénkség és a kezdődő harci kedv keverékével most sokmillió proletár özönlik bele, akik ezt korábban a fentről jövő terror miatt nem merték megtenni. A szinte az egész munkásosztályt felölelő szakszervezeti szövetségek rokonsága az államszervezettel most még nyilvánvalóbbá válik. A szakszervezeti tisztviselők nem csak abban egyeznek meg az állami bürokráciával, hogy hatalmuk révén a tőke javára visszafogják a munkásosztályt, hanem abban is, hogy „politikájuk” egyre inkább abban kulminál, hogy a tömegeket demagóg eszközökkel becsapják, és hogy megnyerjék őket a kapitalistákkal kötött megállapodásuk számára. De a körülményekkel a módszer is változik. Nyers és brutális Németországban, ahol a szakszervezeti vezetők erővel és ravasz ámítással sózták rá a munkásokra a darabbéres munkát és a meghosszabbított munkaidőt. Kifinomult ravaszságú Angliában, ahol ez a tisztviselői kar – hasonlóan a kormányhoz – azt a látszatot kelti, hogy kelletlenül engedi magát a munkások által sodortatni, miközben valójában szabotálja a munkások követeléseit.

Amit Marx és Lenin hangsúlyoztak az állammal kapcsolatban: hogy szervezete a formális demokrácia ellenére lehetetlenné teszi azt, hogy a proletárforradalom eszközévé tegyék, ennélfogva érvényes a szakszervezetre is. (19) Ellenforradalmi hatalmát nem lehet személycserével, a reakciós vezéreknek radikálisakra vagy „forradalmiakra” cserélésével megsemmisíteni vagy gyengíteni. A szervezeti forma az, ami a tömegeket éppoly kezessé, mint amilyen tehetetlenné teszi, és ami megakadályozza őket abban, hogy a szakszervezetet akaratuk szervévé tegyék. A forradalom csak azáltal győzhet, ha megsemmisíti ezt a szervezetet, azaz a szervezeti formát oly tökéletesen forradalmasítja, hogy az valami egész mássá válik. A tanácsrendszer, a belülről való újjáépítés nem csak az állami, hanem a szakszervezeti bürokráciát is képes gyökereitől megfosztani és eltávolítani. Nem pusztán a proletariátus új politikai szerveit fogja képezni a parlamenttel szemben, hanem az új szakszervezetek alapját is. A németországi pártvitákban azon gúnyolódtak, hogyan lehetne egy szervezeti forma forradalmi, mikor ez csak az emberek, a tagok forradalmi érzületétől függ. Amikor azonban a forradalom leglényegesebb tartalma abban rejlik, hogy a tömegek maguk veszik kezükbe ügyeiket – a társadalom és a termelés vezetését –, akkor minden szervezeti forma ellenforradalmi és káros, amely nem engedi a tömegeknek, hogy maguk uralkodjanak és vezessenek; ezért egy másik formával kell felcserélni, amely azért forradalmi, mert engedi, hogy a munkások maguk aktívan rendelkezzenek minden felett. Ez nem jelenti azt, hogy egy még passzív munkásságban először meg kell teremteni és kész alakra kell hozni valamilyen formát, amelyben azután dolgozhatna a munkások forradalmi lelkülete. Ezt az új szervezeti formát csak a forradalom folyamatában teremthetik meg a forradalmi módon fellépő munkások. De a mai szervezeti forma szerepének felismerése meghatározza a kommunisták elfoglalandó álláspontját azokhoz a kísérletekhez, melyek már most fellépnek, hogy gyengítsék és széttörjék ezt a formát.

A szindikalista és még inkább az „indusztrialista” szakszervezeti mozgalomban már fellépett az a törekvés, hogy a bürokratikus apparátust megtartsák a lehető legkisebbnek, és minden erőt a tömegek aktivitásában keressenek. Ezért a kommunisták többnyire e szervezetek támogatása mellett emeltek szót a központi szövetségek ellenében. Ameddig a kapitalizmus szilárdan áll, addig ezek az új képződmények természetesen nem érhetnek el nagy terjedelmet – az amerikai IWW jelentősége abból a sajátos körülményből eredt, hogy nagy létszámú tanulatlan, főleg idegen származású proletariátus volt a régi szövetségeken kívül. A tanácsrendszerrel inkább rokon a shop-committee-k és shop-stewardok mozgalma Angliában, amelyek a tömegek harci gyakorlatban teremtett szervei a bürokrácia ellen. Még szándékosabban a tanácseszme alapján vannak kialakítva (de a forradalom stagnálása miatt gyengék) a „munkásszövetségek” Németországban. Minden ilyesfajta új képződmény, amely gyengíti a centralizált szövetségeket és belső szilárdságukat, eltávolít egy akadályt a forradalom útjából, és gyengíti a szakszervezeti bürokrácia ellenforradalmi hatalmát. Kétségtelenül csábító gondolat volna minden ellenzéki és forradalmi erőt összefogni ezeken a szövetségeken belül, amivel végül többségként meghódíthatnák és forradalmasíthatnák ezeket a szervezeteket. De ez először is illúzió – ahhoz hasonló, mint ha arra gondolnánk, hogy az SPD-t hódítsuk meg –, mivel a bürokrácia már tudja, hogyan bánjon egy ellenzékkel, mielőtt az túl veszélyessé válik. Másodszor: a forradalom lefutása nem egy akadálytalan program szerint zajlik, hanem előrehajtó erőként mindig jelentős szerepet játszanak benne szenvedélyesen aktív csoportok elementáris kitörései. Ha a kommunisták, opportunista módon a pillanatnyi eredményre tekintve, a központi szövetségek javára ellenszegülnének az ilyen törekvéseknek, akkor azokat a gátakat erősítenék, amelyek később a legerősebben fogják útjukat állni.

Saját hatalmi és akciószerveiknek, a tanácsoknak a megteremtése a munkások által már az állam felbomlasztását és megszüntetését jelenti. A szakszervezet viszont sokkal fiatalabb, modernebb, a munkások által létrehozott szervezeti formaként sokkal tovább fog fennmaradni. Mivel megtapasztalt viszonyok frissebb hagyományában gyökerezik, még akkor is megtartja helyét a proletariátus nézeteinek világában, amikor az már levetette az állami-demokratikus illúziókat. Mivel azonban a szakszervezetek magából a proletariátusból jöttek létre, saját alkotása termékeiként, itt az új képződmények legtöbbször kísérletek lesznek arra, hogy a szakszervezeteket folyamatosan az új viszonyokhoz igazítsák. A forradalom folyamatát követve az állandó átalakulásban és fejlődésben a tanácsok mintájára a harc és a szervezet új formái épülnek ki.

VI.

A régi kapitalista országok harci feltételeinek biztosan nem megfelelő új reformista elképzelés az, hogy a nyugat-európai proletárforradalom a kapitalista erőd szabályozott ostromához hasonlít, amelyben a proletariátus a kommunista párt által egy jól szervezett hadseregben egyesül, az erődöt régi, bevált módszereivel ismétlődő rohamokban támadja, amíg az ellenség megadja magát, miközben egyúttal lépésről lépésre megszerzi az üzemi ellenőrzést. Megeshetnek olyan forradalmak és hatalommegragadások, melyek aztán újból veszendőbe mennek; a burzsoázia visszanyerheti a hatalmat, de a gazdaságot még reménytelenebbül szétzilálja; köztes politikai formák léphetnek fel, melyek erő hiányában a káoszt csak meghosszabbíthatják. A forradalom folyamata mindenekelőtt a régi körülményektől való eloldódást jelenti, melyeknek minden társadalomban jelen kell lenniük, mert eleinte ezek tették lehetővé a termelés és az együttélés társadalmi összfolyamatát, és hosszú történelmi gyakorlat által elnyerték a spontán szokások és erkölcsi normák (kötelességérzet, szorgalom, fegyelem) tartós erejét. Széthullásuk szükségszerű kísérőjelensége a kapitalizmus megszűnésének, miközben az új kötelékek – melyek a munka és a társadalom új, kommunista szervezetéhez tartoznak (ezek keletkezését Oroszországban megfigyeljük) – még nem eléggé erősek. Ezért átmeneti időszakként elkerülhetetlen a társadalmi és politikai káosz korszaka. Ahol a proletariátus gyorsan meghódítja a hatalmat, és azt szilárdan kézben tudja tartani, mint Oroszországban, ott rövid, és a pozítiv építés által gyorsan lezárható lehet az átmeneti időszak. De Nyugat-Európában sokkal hosszadalmasabb lesz a rombolási folyamat. Látjuk, hogy Németországban a munkásosztály csoportokra oszlik, melyekben ez a fejlődés különböző távolságokig jutott el, és amelyek ezért még nem érkezhetnek el a cselekvő egységig. A legújabb forradalmi mozgalmak tünetei azt mutatják, hogy az egész birodalom – mint általában Közép-Európa – felbomlik, hogy a néptömegek rétegek és régiók szerint szétválnak, mindegyikük először saját szakállára jár el, itt fel tudja magát fegyverezni és többé vagy kevésbé magához ragadja a politikai hatalmat, ott sztrájkmozgalmakban bénítja meg a polgári hatalmat, amott parasztköztársaságként különül el, másutt a fehér gárdák támaszpontjává válik vagy elementáris agrárlázadásokban robbantja fel a feudális maradványokat. Nyilvánvaló, hogy először gyökeresen el kell pusztítani a régi világ erőit, mielőtt a kommunizmus valódi felépítéséről szó lehetne. A kommunista pártnak nem feladata, hogy kioktassa ezt a forradalmasodási folyamatot, és hasztalan kísérleteket tegyen arra, hogy hagyományos formák kényszerzubbonyába gyömöszölje be, hanem az a feladata, hogy mindenütt támogassa a proletár mozgalom erőit, összefogja a spontán akciókat, megadja nekik széles keretek közötti összefüggésük tudatát, ezáltal előkészítse a szétforgácsolt akciók egységesítését, és így magát az összmozgalom élére állítsa. (20)

A kapitalizmus felbomlásának első fázisát, mintegy a felbomlás kezdetét úgy látjuk az antantországokban (ahol uralma még nem rendült meg), mint a termelés és a valutaárfolyam feltartóztathatatlan zuhanását, a sztrájkok elharapódzását és a munkakedv nagyfokú hiányát a proletariátusban. A második fázis, az ellenforradalom időszaka, azaz a burzsoázia politikai uralma a forradalom korszakában, a teljes gazdasági összeomlást jelenti. Ezt legkönnyebben Németországban és a többi közép-európai országban tanulmányozhatjuk. Ha a politikai átalakulás után azonnal kommunista rendszer jött volna létre, úgy, még a Versailles-i és St. Germain-i békeszerződések ellenére is, a kimerültség és a szegénység ellenére is, elkezdődhetett volna egy szervezett újjáépítés. De Ebert-Noske éppoly kevéssé gondolt a szervezett építésre, mint Renner-Bauer. (21) Szabad kezet hagytak a burzsoáziának, és csak azt tekintették feladatuknak, hogy visszafogják a proletariátust. A burzsoázia úgy cselekedett, azaz minden egyes kapitalista úgy cselekedett, ahogyan az megfelel burzsoá természetének. Mindnek csak egy gondolata volt: a lehető legtöbb profitot szerezni magának, az összeomlásból menteni a menthetőt. Noha az újságokban és a kiáltványokban annak szükségességéről beszéltek, hogy a gazdasági életet rendezett munka révén újjáépítsék, ezt a beszédet csupán a munkásoknak szánták, hogy a legintenzívebb munka – kimerültségük ellenére bevezetett – szigorú kényszerét szép frázisokkal álcázzák. Magától értetődik, hogy a valóságban egyetlen burzsoá sem a gazdasági újjáépítéssel mint általános népérdekkel törődött, hanem csak saját személyes hasznával. Elsősorban a kereskedelem vált újból, mint az őskorban, a meggazdagodás legfőbb eszközévé; a valutaárfolyam esése azt az alkalmat nyújtotta, hogy mindent külföldön adjanak el – nyersanyagokat, élelmiszert, késztermékeket, termelési eszközöket –, ami a gazdasági újjáépítéshez vagy a tömegek puszta létezéséhez szükséges lehetett, és azután magukat a gyárakat és a tulajdoni eszközöket is. Az üzérkedés minden polgári réteget ural, a hivatalnoki kar féktelen korrupciójától támogatva. Így mindent, ami a régi vagyonból megmaradt, és nem kellett háborús jóvátételként átadni, a „termelés vezetői” elsíboltak külföldre. A termelés területén hasonlóképpen fellépett a privát profitvágy, mely a közjó iránti teljes közönyössége révén a mélybe rántja a gazdasági életet. Hogy rá tudják kényszeríteni a proletárokra a darabbéres munkát és a meghosszabbított munkaidőt, vagy hogy megszabaduljanak a közöttük lévő lázadó elemektől, elbocsátották őket és leállították az üzemeket, nem törődve a pangással, ami ezáltal az ipar többi részében előállt. Ehhez jött az állami vállalatok bürokratikus vezetésének tehetetlensége, amely teljes semmittevéssé vált, mivel hiányzott felülről a kormány erős keze. A termelés korlátozása, az árak emelésének ősi eszköze – amely egy viruló kapitalizmusban a konkurencia következtében keresztülvihetetlen – ismét visszanyerte tisztét. A tőzsdei hírekben a kapitalizmus ismét felvirágozni látszik, de a magas osztalékok az utolsó vagyon felemésztései, és ezeket magukat is luxuscikkekre fogják elverni. Amit Németországban a legutóbbi évben megfigyelünk, az nem valami feltűnő jelenség, hanem a burzsoázia mint osztály általános jellegének következménye. Egyetlen célja most és mindig is a személyes profit volt. A normális kapitalizmusban ez a hajlam tartja mozgásban a termelést, a pusztuló kapitalizmusban a gazdaság teljes szétrombolását okozza. Ezért más országok is ugyanezt az utat fogják megtenni. Ha egy bizonyos mértékig szétzilálódott termelés és erősen süllyedő valutaárfolyam esetén a burzsoázia privát nyereségvágya szabad utat kap (és ez a jelentése a burzsoázia politikai uralmának valamely nem-kommunista párt álarcában), akkor az lesz az eredmény, hogy a gazdaság teljesen tönkre is megy.

Az újjáépítés nehézségei, melyek elé a nyugat-európai proletariátus ilyen körülmények között saját magát állítva látja, még sokkal nagyobbak, mint amekkorák Oroszországban voltak – az ipari termelőerők Kolcsak és Gyenyikin általi későbbi feldúlása ad erről egy gyenge elképzelést. Az újjáépítés nem várhat, míg megteremtődik egy új politikai rend, már a forradalom folyamatában el kell kezdődnie azáltal, hogy mindenütt, ahol a proletariátus a hatalmat megragadja, egy új termelési rendet valósítanak meg, és megszüntetik a burzsoázia hatalmát, mellyel az élet anyagi elemei felett rendelkezik. Az üzemi ellenőrzés arra szolgálhat, hogy szemmel tartsák a műhelyekben az áruk felhasználását; de világos, hogy ezzel nem ölelik fel a burzsoázia valamennyi közösségellenes üzérkedését. Ehhez a teljes felfegyverzett politikai hatalom és annak legerélyesebb alkalmazása szükséges. Ahol az uzsorások, tekintet nélkül a közérdekre, kíméletlenül elkótyavetyélik a népvagyont, ahol a felfegyverzett reakció vaktában gyilkol és rombol, ott a proletariátusnak kíméletlenül közbe kell lépnie és harcolnia, hogy megvédje a közérdeket, a nép életét.

Egy teljesen megsemmisített társadalom újjáépítésének nehézségei olyan nagyok, hogy eleve leküzdhetetlennek mutatkoznak, úgyhogy az is abszolúte lehetetlen, hogy előre felállítsanak egy rekonstrukciós programot. De le kell küzdeni e nehézségeket, a proletariátus fogja leküzdeni őket a határtalan önfeláldozással és odaadással, a lélek és a szellem végtelen erejével, a roppant pszichikai és morális energiával, mely képes volt rá, hogy meggyengült és elkínzott testében felébressze a forradalmat.

Egypár kérdést utalásszerűen megtárgyalhatunk. A technikai ipari tisztviselők kérdése csak átmeneti nehézséget fog okozni, mert bár teljesen polgári módon gondolkodnak és a legmélyebb ellenségességgel állnak szemben a proletáruralommal, de végül alkalmazkodni fognak. A közlekedés és az ipar működésbe hozatala mindenekelőtt a nyersanyagok beszállításának kérdése lesz; és ez a kérdés egybeesik az élelmiszerek kérdésével. Az élelmiszerkérdés a nyugat-európai forradalmak alapkérdése, mivel az erősen indusztrializált népesség már a kapitalizmus alatt sem tudott meglenni külföldről való beszállítás nélkül. A forradalom élelmiszerkérdése azonban a legszorosabban összekapcsolódik az egész agrárkérdéssel, és a mezőgazdaság kommunista szabályozása elveinek már a forradalom alatt hatással kell lenniük az éhínség fékentartására hozott intézkedésekre. A junkerek birtokai, a nagybirtok érett a kisajátításra és a kollektív művelésre; a kisparasztság minden tőkés kizsákmányolás alól felszabadul, és az államsegély valamint a kooperáció minden eszközével támogatva az intenzív kultúra útjára vezetik; a középparasztságot, amely például Nyugat- és Dél-Németországban a földek felét birtokolja, amely erősen individualista, tehát antikommunista módon gondolkodik, de még megrendíthetetlen gazdasági pozíciót foglal el, tehát nem sajátítható ki, a termékcsere szabályozásával és a termelékenység előmozdításával kell az összgazdasági folyamat körébe beilleszteni – csak a kommunizmus fog nekikezdeni a mezőgazdaságban a legmagasabb termelékenységhez való fejlődéshez és az egyéni gazdaság megszüntetéséhez, amit az iparban a kapitalizmus hozott el. Ebből adódik, hogy a munkásoknak a földbirtokosokat ellenséges osztálynak, a földmunkásokat és kisparasztokat forradalmi szövetségeseiknek kell tekinteniük, miközben arra nincs okuk, hogy a középparasztokat ellenségeikké tegyék, még ha ezek eleve ellenséges érzületűek lehettek is. Ez azt jelenti, hogy amíg nincs szabályozva a javak cseréje – az első kaotikus időszakban –, az élelmiszer-elkobzás ezektől a parasztrétegektől csak szükségintézkedésként történhet, az éhínség abszolúte elkerülhetetlen kiegyenlítéseként a város és a vidék között. Az éhínség elleni harcot mindenekelőtt a külföldről való behozatallal kell majd folytatni. Szovjet-Oroszország lesz a maga gazdag segélyforrásaival az élelmiszerek és nyersanyagok terén a nyugat-európai forradalom megmentője és táplálója. Ezért a nyugat-európai munkásosztály számára mindenekelőtt Szovjet-Oroszország fenntartása és támogatása a legfelsőbb és legőseredetibb létérdek.

A gazdaság új felépítése, bármilyen roppantul nehéz is lesz, nem az elsőszámú probléma, melynek a Kommunista Pártot foglalkoztatnia kell. Mikor a proletár tömegek kibontják legmagasabb szellemi és erkölcsi erejüket, meg fogják ezt oldani. A Kommunista Párt elsőszámú feladata felébreszteni és előmozdítani ezt az erőt. Ki kell irtania minden öröklött eszmét, melyek félénkké és bizonytalanná teszik a proletariátust, ellen kell szegülnie mindennek, ami a munkásokban könnyebb utakról szóló illúziókat ébreszt és visszatartja őket a legradikálisabb intézkedésektől, energikusan harcolnia kell minden tendencia ellen, melyek félúton vagy kompromisszumoknál megállnak. És ilyen tendencia még sok van.

VII.

A kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet nem egy egyszerű séma szerint fog megtörténni, mint: a politikai hatalom meghódítása, a tanácsrendszer bevezetése, a magángazdaság eltörlése, még ha ez nagy vonalakban vissza is adja a fejlődés ívét. Ez csak akkor volna lehetséges, ha mintegy légüres térben építkezhetnénk. De a kapitalizmusból olyan üzemi és szervezeti formák keletkeztek, melyeknek szilárd talajuk van a tömegek tudatában, és maguk is csak a politikai és gazdasági forradalom folyamatában forradalmasíthatók. Az üzemi formák közül már megemlítettük a mezőgazdasági formákat, melyek sajátos fejlődésen mennek át. A munkásosztályban a kapitalizmus idején olyan szervezeti formák jöttek létre (országok szerint a részletekben eltérők), amelyek erős hatalmat képeznek, amelyeket nem lehet azonnal megszüntetni, és amelyek ezért jelentős szerepet fognak játszani a forradalom menetében.

Ez legelőszöris a politikai pártokra érvényes. A szociáldemokrácia szerepe a kapitalizmus mai válságában elegendően ismert, de Közép-Európában csakhamar végig lesz játszva. A legradikálisabb részei is (mint az USP Németországban) nem csak azáltal hatnak károsan, hogy megosztják a proletariátust, hanem mindenekelőtt, mert szociáldemokrata eszméik révén – a politikai vezetők uralma, akik tetteik és tárgyalásaik révén kormányozzák a nép történelmét – újból és újból megzavarják és az akciótól visszatartják a tömegeket. És ha egy kommunista párt parlamenti pártként alakul meg, amely az osztálydiktatúra helyett a párt diktatúráját, azaz a pártvezetők diktatúráját fogja megvalósítani, úgy a fejlődés akadályává is válhat. A Németországi Kommunista Párt magatartása is a márciusi forradalmi mozgalom idején, mikor a saját magyarázata szerint a proletariátus még nem volt érett a diktatúrára, és ezért a párt egy „tiszta szocialista kormány” létrejötte esetén „lojális oppozícióként” lépne fel vele szemben (tehát visszatartaná a proletariátust egy ilyen kormány elleni legélesebb forradalmi harctól), már több oldalról kritikában részesült. (22)

Szocialista pártvezérek kormánya a forradalom menetében átmeneti formaként léphet fel; benne fejeződik ki ekkor a forradalmi és a polgári erők pillanatnyi viszonya, és az a tendenciája, hogy a régi lerombolásának és az új kialakításának pillanatnyi viszonyát mint a forradalom eredményét rögzítse és tartósítsa. Így valami olyasmi volna, mint az Ebert-Haase-Dittmann-kormány radikálisabb új kiadása. Ami egy ilyen kormánytól elvárható, az kitűnik az alapjából: az ellenséges osztályok látszólagos egyensúlya, de a burzsoázia túlereje közepette, a parlamentáris demokrácia és a munkásoknak szánt egyfajta tanácsrendszer keveréke, szocializálás, az antant-imperializmus vétója által korlátozva, a tőkeprofit fenntartása közepette, hasztalan kísérletek az osztályok éles összeütközéseinek megakadályozására. Ebben mindig a munkásokat szedik rá. Ez a kormány nemcsak nem tud tenni semmit az építésért, még csak meg sem próbálja azt, mivel egyedüli célja az, hogy a forradalmat félúton feltartóztassa menetében. Mivel mind a kapitalizmus további károsodását, mind a proletariátus teljes politikai hatalmának kifejlesztését akadályozni igyekszik, közvetlenül ellenforradalmian működik. A kommunisták nem tehetnek mást, mint hogy a legkíméletlenebbül harcolnak egy ilyen kormány ellen.

Ahogy Németországban a szociáldemokrácia volt a proletariátus vezető szervezete, úgy Angliában közel százéves története révén a szakszervezeti mozgalomnak voltak a legmélyebb gyökerei a munkásosztályban. Itt már régóta az a fiatalabb radikális szakszervezeti vezetők – Robert Smillie (23) számíthat mintaképüknek – ideálja, hogy a munkásosztály a szakszervezetek segítségével uralkodik a társadalmon. A forradalmi szindikalisták és az amerikai IWW szószólói is – noha csatlakoztak a Harmadik Internacionáléhoz – a proletariátus jövendő uralmát túlnyomórészt ilyen formában képzelik el. A radikális szakszervezeti munkások a tanácsrendszert nem a proletárdiktatúra legtisztább formájaként fogják fel, hanem inkább egy politikusokból és értelmiségiekből álló kormányzatként, amely munkásszervezetekből álló alapzaton épül fel. Ezzel szemben a szakszervezeti mozgalom számukra a proletariátus természetes, maga által teremtett osztályszervezete, amelyben a proletariátus maga igazgatja saját magát, és amelyben az egész munkát uralnia kell. Ha megvalósult az „ipari demokrácia” régi ideálja, és a szakszervezet az úr a gyárban, akkor ezek együttes szerve, a szakszervezeti kongresszus átveszi a gazdasági összfolyamatok irányításának és igazgatásának funkcióját. Ekkor ez a valódi „munkaparlament”, amely a régi polgári pártparlament helyébe lép. Mindazonáltal ezekben a körökben még gyakran visszarettennek egy egyoldalú és „igazságtalan” osztálydiktatúrától, mint a demokrácia elleni vétektől; a munkának uralkodnia kell, de a többiek sem maradhatnak jogok nélkül. Eszerint a munkaparlament mellé, mely minden élet alapját, a munkát igazgatja, jöhetne egy általános választójog révén megválasztott második ház, mint az egész nép képviselete, és befolyást gyakorolhatna a közösségi, kulturális és általános politikai kérdésekre.

A szakszervezeti kormányzat e felfogását nem „labourizmussal”, a „Labour Party” politikájával kell felváltani, melyet jelenleg a szakszervezetiek folytatnak. Ez a szakszervezetek benyomulása a mai polgári parlamentbe azáltal, hogy megalakítanak egy „Munkáspártot”, amely a többi párttal egy tőről fakad, és ezáltal törekszenek ezek helyén kormányzó párttá válni. Ez a párt teljesen polgári, és Henderson (24) meg Ebert között nincs nagy különbség. Fel fogja kínálni az alkalmat az angol burzsoáziának – mihelyt ezt az alulról jövő fenyegető nyomás szükségessé teszi –, hogy régi politikáját szélesebb bázison folytassa, hogy a munkásokat azáltal tartsa gyengeségben és tévessze meg, hogy vezetőit beveszi a kormányba. Egy munkáspárti kormány – amely a tömegek egy évvel ezelőtti forradalmi hangulata mellett közelinek látszott, de amelyet azóta a radikális áramlat visszatartásával maguk a vezetők ismét a messzi távolba toltak –, a németországi Ebert-kormányhoz hasonlóan csupán a burzsoázia javát szolgáló kormány volna. De az még nem derült ki, hogy a széles látókörű, okos angol burzsoázia nem tételezi-e fel saját magáról, hogy képes sokkal jobban elkábítani és becsapni a tömegeket, mint ezek a munkásbürokraták.

A radikális felfogás szerint egy tiszta szakszervezeti kormány úgy áll szemben ezzel a munkáspárti politikával, ezzel a „labourizmussal”, ahogyan a forradalom áll szemben a reformmal. Csak a politikai viszonyok valódi – akár erőszakos, akár régi angol minták szerinti – forradalma képes azt létrehozni; és ez akkor a széles tömegek tudatában az uralom meghódítása lenne a proletariátus által. De a tiszta szakszervezeti kormány mégis teljesen eltér a kommunizmus céljától. Azon a korlátolt ideológián alapszik, mely a szakszervezeti harcban fejlődik ki, ahol az emberek nem a világtőkét mint egészet látják magukkal szembenállni annak valamennyi egymásbafonódott formájában, nem a finánctőkét, nem a banktőkét, az agrártőkét, a gyarmati tőkét, hanem csak a világtőke ipari formáját. A marxista gazdaságtanra támaszkodik, ahogyan azt ma az angol munkásvilágban szorgosan tanulmányozzák, ami a termelést kizsákmányoló mechanizmusnak mutatja, de a mélyebb marxista társadalmi tanítás, a történelmi materializmus nélkül. Tudja, hogy a munka képezi a világ alapját, és ezért akarja, hogy a munka uralja a világot; de nem látja, hogyan függ a politikai és szellemi élet minden elvont területe a termelési módtól, és ezért hajlandó arra, hogy ezeket átengedje a polgári értelmiségnek, ha ez csupán elismeri a munka uralkodó voltát. Egy ilyen munkáskormány valójában a szakszervezeti bürokrácia kormánya volna, amely kiegészül a régi állami bürokrácia radikális részével, és ennek tagjaira mint szakértőkre rábízza a kultúrát, a politikát és a hasonló szakterületeket. Gazdasági programja előreláthatólag szintén nem fog egybevágni a kommunista kisajátítással, hanem csupán a nagytőke, az uzsora-, bank- és földbirtokos tőke kisajátítására fog irányulni, miközben az e nagytőke által megkopasztott és uralt kisebb vállalkozók „tisztességes” vállalkozói profitját megkímélik. Az is kérdéses, hogy a gyarmati kérdésben, az angliai uralkodó osztály e létidegében India teljes szabadságának álláspontját foglalják-e majd el, amely a kommunista program lényegéhez tartozik. (25)

Hogy milyen módon, milyen mértékben és milyen tisztaságban valósul meg egy ilyen politikai forma, nem mondható meg előre; csak az általános hajtóerőket és tendenciákat, az elvont típusokat ismerhetjük fel, de nem a mindenütt különböző konkrét formákat és keveredéseket, melyekben ezek megvalósulnak. Az angol burzsoázia mindig is értette annak a művészetét, hogy a megfelelő pillanatban részleges engedmények révén visszatartson a forradalmi céloktól. Hogy mennyiben tudja a jövőben is követni ezt a taktikát, ez mindenekelőtt a gazdasági válság mélységétől függ majd. Ha a szakszervezeti fegyelmet alulról felmorzsolják spontán ipari felkelések, miközben a kommunizmus megragadja a tömegeket, akkor a radikális és reformista szakszervezeti vezetők egy közbülső vonalon összetalálkoznak. Ha a harc élesen a régi reformista vezérpolitika ellen irányul, akkor a radikális szakszervezetiek és a kommunisták kéz a kézben fognak menni.

Ezek a tendenciák nem korlátozódnak Angliára. A szakszervezetek minden országban a leghatalmasabb munkásszervezetekként léteznek; mihelyt egy politikai összeütközés nyomán összeomlik a régi hatalom, az természetes módon az akkor rendelkezésre álló legjobban szervezett és legbefolyásosabb erőre fog szállni. Németországban a szakszervezeti főnökök alkották 1918 novemberében Ebert mögött az ellenforradalmi gárdát; és legutóbb, a márciusi válság (26) idején a politika színpadára léptek, megkísérelve, hogy közvetlen befolyást szerezzenek a kormányalakításra. Az Ebert-kormány e támaszainál itt csak arról volt szó, hogy a „munkásszervezet által ellenőrzött kormány” ámításával még ravaszabbul elkábítsák a proletariátust. Ez megmutatja, hogy itt is ugyanaz a tendencia van jelen, mint Angliában. És ha Legien és Bauer (27) is túlságosan kompromittálódtak mint ellenforradalmárok, akkor az USP-irányzat új, radikális szakszervezeti vezetői lépnek a helyükre – amint az elmúlt évben a függetlenek Dissmann vezérletével már meghódították a nagy fémmunkás-szövetség vezetését. Ha egy forradalmi mozgalom megdönti az Ebert-kormányt, ez a jólszervezett erő a maga hétmillió tagjával bizonyosan ott lesz – a KP mellett vagy az ellen –, hogy megragadja a politikai hatalmat.

Egy ilyesfajta, szakszervezetek segítségével létrehozott „munkásosztály kormánya” nem lehet stabil, még ha lassú gazdasági felbomlási folyamat esetén sokáig tarthatja is magát, egy akut forradalomban csak ingadozó átmeneti állapotként létezhet. Programja, mint fentebb vázoltuk, nem lehet radikális. De egy irányzat, amely az ilyen intézkedéseket nem úgy kezeli, mint a kommunizmus (amely ezeket legfeljebb időleges átmeneti formákként engedélyezi és tudatosan kommunista szerveződés irányában fejleszti tovább), hanem meghatározó programnak tekinti őket, szükségszerűen ellentétbe és viszályba kell hogy kerüljön a tömegekkel. Először, mert nem teszi teljesen tehetetlenné a polgári elemeket, hanem a bürokráciában és esetleg a parlamentben átenged nekik bizonyos hatalmi pozíciót, amelyből tovább folytathatják az osztályharcot. A burzsoázia azon fog iparkodni, hogy megerősítse e hatalmi pozíciókat, miközben a proletariátusnak – mivel az ellenséges osztályt ilyen módon nem tudja megsemmisíteni – meg kell próbálnia megvalósítani a tiszta tanácsrendszert mint diktatúrájának szervét. A két erős ellenfél e harcában lehetetlenné válik a gazdasági újjáépítés. (28) És másodszor, mert egy ilyen, szakszervezeti vezetőkből álló kormány nem tudja megoldani a társadalom által támasztott problémákat. Mert ezek csak egy olyan proletár tömeg saját kezdeményezése és aktivitása által oldhatók meg, melyet egy annyira áldozatkész, határtalan lelkesedés hajt előre, amit csak a kommunizmus képes felébreszteni a maga teljes szabadságot és a legmagasabb szellemi és lelki felemelkedést nyújtó perspektíváival. Egy olyan irányzat, amely meg akarja szüntetni az anyagi szegénységet és kizsákmányolást, amely azonban magát tudatosan erre korlátozza, a polgári felépítményhez nem nyúl hozzá és nem tudja egyúttal az egész szellemi távlatot, a proletariátus ideológiáját forradalmasítani, az nem képes a tömegek e hatalmas energiáit mozgósítani. Ennélfogva arra is képtelen lesz, hogy megoldja az anyagi problémát, a gazdasági újjáépítést és megszüntesse a káoszt.

Hasonlóan a „tiszta szocialista” kormányhoz, a szakszervezeti kormány meg fogja próbálni megtartani és stabilizálni a forradalmi folyamat pillanatnyi eredményét – csak egy sokkal későbbi fejlődési stádiumban. Akkor, amikor már szét van rombolva a burzsoázia uralma, és beállt egy bizonyos osztályegyensúly a proletariátus uralma alatt. Akkor, amikor többé az egész tőkeprofit már nem őrizhető meg, hanem csak annak kevésbé megbotránkoztató kispolgári formája. Akkor, amikor már nem a polgári, hanem a szocialista építés folyik, még ha elégtelen eszközökkel is. Jelentése szerint ez tehát a polgári osztály utolsó menedéke. (29) Ha a burzsoázia a tömegek rohamával szemben már nem képes tartani magát a Scheidemann-Henderson-Renaudel-vonalon, hátrahúzódik utolsó visszavonulási vonalára, a Smillie-Dissmann-Merrheim-vonalra. Ha már nem képes egy polgári vagy szocialista kormányban résztvevő „munkásokkal” becsapni a proletariátust, akkor még megpróbálhatja a proletariátust egy „munkásszervezetek kormányával” visszatartani legtávolabbi, legradikálisabb céljaitól, hogy ezáltal megőrizze kiváltságos helyzetének egy részét. Egy ilyen kormány ellenforradalmi jellegű, amennyiben megpróbálja félúton feltartóztatni a forradalomnak a polgári világ teljes lerombolásáig és a teljes kommunizmusig tartó szükségszerű fejlődését. Egy ilyen irányzat propagandája ellenforradalmi, amennyiben megpróbálja a proletariátust egy hangzatos jelszóval visszatartani saját legnagyobb és legtisztább céljainak követésétől. A kommunisták harca ma gyakran futhat párhuzamosan a radikális szakszervezetiekével; de káros taktika volna, ha emellett nem hangsúlyoznánk élesen az elvekben és célokban meglévő ellentéteket. Ezeknek a vizsgálódásoknak a kommunistáknak a mai szakszervezeti szövetségekkel szembeni viselkedése számára is van jelentősége: minden, ami hozzájárul egybeforrottságuk és erejük növeléséhez, növeli azt az erőt, amely a jövőben majd a forradalom előrehaladásának útjába áll.

Amikor a kommunizmus erőteljes és elvi harcot folytat ez ellen az átmeneti politikai forma ellen, akkor ő a proletariátusban meglévő eleven forradalmi tendenciák képviselője. A proletariátus forradalmi akciója, amely azáltal, hogy összetöri a polgári hatalmi apparátust, megnyitja az utat a munkásbürokrácia uralmának, egyidejűleg a tömegeket saját szerveik, a tanácsok megteremtése felé hajtja, amelyek nyomban alapjaiban ássák alá a szakszervezetek bürokratikus gépezetét. A tanácsrendszer felépítése egyúttal a proletariátus harca azért, hogy a diktatúra tökéletlen formáját a tökéletes diktatúrával váltsa fel. De az intenzív munka során, amely megköveteli a gazdaság „új megszervezésének” soha meg nem szűnő kísérleteit, a vezető bürokrácia még sokáig nagy hatalmat fog tudni megőrizni. És csak lassan nő meg a tömegek képessége arra, hogy megszabaduljanak tőle. A fejlődés e különböző formái és fázisai szintén nem olyan absztrakt-szabályos módon követik egymást, ahogyan mi őket a fejlődés különböző érettségi fokaiként logikailag egymás mellé állítottuk, hanem egymás mellett futnak, összekeverednek és kereszteződnek olyan, egymást kiegészítő, egymással harcoló és váltakozó tendenciák alkotta káoszként, melyeknek harcából kerül ki a forradalom összfejlődése. „A proletárforradalmak”, mondta már Marx, „állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik fogyatékosságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben…” Azokat a hatalmakat, melyek magából a proletariátusból nőnek ki elégtelen erejének kifejeződéseként, ennek az erőnek a fejlődési folyamatában – egy ellentétekben, tehát katasztrófákban, harc révén végbemenő fejlődésben – kell legyőzni. Kezdetben volt a tett, de a tett csak a kezdetet alkotja. Egy uralom megdöntése megköveteli az egységes akarat pillanatát; de csak a maradandó egység – amely csak a világos belátás révén lehetséges – képes a győzelem megtartására. Máskülönben jön a visszaesés, amely nem a régi uralkodó visszatérése, hanem új uralom új formákban, új személyekkel és új illúziókkal. A forradalom minden új fázisa még igénybe nem vett vezetőknek, mint meghatározott szervezeti formák képviselőinek új rétegét hozza felszínre, akiknek legyőzése a proletariátus önfelszabadításának egy ismét magasabb fokát testesíti meg. A proletariátus ereje nem csak az ellenséget leterítő egyszeri óriási tett mokány ereje, hanem az a szellemi erő, amely legyőzi a régi szellemi függőséget, és így képes erős fogással megtartani azt, amit a rohamban meghódított. Ennek az erőnek a növekedése a forradalom fel- és leszálló ágában a proletár szabadság növekedése.

VIII.

Miközben Nyugat-Európában a kapitalizmus egyre inkább összeomlik, Oroszországban – óriási nehézségek árán – a termelés új rendje épül fel. A kommunizmus uralma nem azt jelenti, hogy a termelés teljesen kommunista módon van berendezve – ez csak hosszabb fejlődési folyamat során válik lehetségessé –, hanem hogy a munkásosztály a termelést szántszándékkal a kommunizmus irányába fejleszti. (30) Ez a fejlődés soha nem juthat messzebb annál, mint amit a meglévő technikai és társadalmi alapok megengednek, ezért átmeneti formákat teremt majd, melyekben megmutatkoznak a régi polgári világ maradványai. Azok alapján, amit mi Nyugat-Európában megtudunk az orosz állapotokról, ezek a polgári maradványok ténylegesen léteznek is.

Oroszország óriási paraszti ország, az ipar itt – szemben Nyugat-Európával – nem fejlődött természetellenes mértékben a világ „műhelyévé”, ami a kivitelt és a terjeszkedést létkérdéssé tette volna. De ahhoz éppen eléggé kifejlődött, hogy kialakítson egy ipari munkásosztályt, amely fejlett osztályként képes volt a társadalom vezetését a kezébe venni. A népesség tömegét a mezőgazdaság foglalkoztatja, és ebben a modern nagyüzemek kisebbséget, habár a kommunista fejlődés számára értékes kisebbséget alkotnak. A legfőbb részt a kisüzemek alkotják, nem a nyugat-európai nyomorúságos, kizsákmányolt kisüzemek, hanem olyan üzemek, melyek biztosítják a parasztoknak a boldogulást, és amelyeket a szovjetkormány megpróbál anyagi ellátás (segédeszközök és szerszámok formájában) valamint intenzív kulturális és szaktudományos oktatás révén az egész rendszerrel mind szilárdabb kapcsolatba hozni. (31) Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ez az üzemi forma létrehoz egy bizonyos individualista, a kommunizmustól idegen szellemet, amely a „gazdag parasztoknál” ellenséges, szabályosan antikommunista érzületté válik. Kétségtelen, hogy az antant arra spekulált a szövetkezetekkel való kereskedelem tervével, hogy – megkísérelve ezen rétegeknek a polgári profitéhség körébe való bevonását – polgári ellenmozgalmat szítson. De mivel a szövetkezeteket szoros érdek köti össze a mai kormánnyal (a feudális reakciótól való félelem), ezért ezek a kísérletek szükségképpen félresikerülnek. És amikor a nyugat-európai imperializmus elpusztul, ez a veszély teljesen elenyészik.

Az ipar túlnyomórészt központilag szabályozott, kizsákmányolástól mentes termelés. (32) Ő az új rend szíve, az ipari proletariátusra támaszkodik az államvezetés. De ez a termelés is átmeneti állapotban van; a gyárban és az államszervezetben dolgozó technikai és adminisztratív tisztségviselők nagyobb hatalmat gyakorolnak, mint ami a fejlett kommunizmusnak megfelel. A termelés gyors növelésének szükségessége, és még inkább a reakció támadásai miatt egy jó hadsereg megteremtésének szükségessége arra kényszerített, hogy a leggyorsabb ütemben orvosolják a vezető erők hiányát. A fenyegető éhínség és az ellenséges támadások nem engedték meg, hogy minden erőt mindenki egyetemes képességeinek – bármily lassú ütemű – fejlesztésére fordítsanak, ami a kommunista közösség alapja. Így az új vezetőkből és hivatalnokokból szükségképpen létrejött egy új bürokrácia, amely magába szívta a régi bürokrácia maradványait, és amelynek létezését mint az új rendre leselkedő veszélyt olykor aggodalommal szemlélik. Ez a veszély csak a tömegek széleskörű fejlődése révén szüntethető meg, ezen dolgoznak lázas igyekezettel (33), de ennek maradandó alapját csak a kommunista bőség fogja megalkotni, amely által az ember megszűnik munkájának rabszolgája lenni. Csak a bőség teremti meg a szabadság és egyenlőség anyagi feltételét. Amíg nehéz a harc a természet és a tőkés hatalmak ellen, addig szükséges marad a túlzott specializáció.

Érdemes megjegyezni, hogy vizsgálatunk szerint Nyugat-Európa és Oroszország különböző fejlődése (az előbbiben ezt csupán feltételezzük a forradalom további menetére) ugyanazt a politikai-gazdasági struktúrát hozza létre: kommunista módon szabályozott ipart, melyben a munkástanácsok alkotják az önigazgatás elemét, a munkásbürokrácia technikai vezetése és politikai uralma alatt, miközben a mezőgazdaság az uralkodó kis- és középüzemben megőrzi individualista-kispolgári jellegét. Nem különös ez az egyezés, mert egy ilyen társadalmi struktúrát nem a politikai előzmények, hanem a technikai-gazdasági alapfeltételek határoznak meg (az ipari és mezőgazdasági technika fejlettségi foka valamint a tömegek képzése), amelyek a két helyen hasonlóak. (34) De emellett az egyezés mellett jelentős eltérés van jelentőségükben és céljukban. Nyugat-Európában ez a politikai-gazdasági struktúra átmeneti állapotot képez, amelyben a burzsoázia a legutolsó vonalon igyekszik saját bukását feltartóztatni, míg Oroszországban azt kísérlik meg, hogy a fejlődést tudatosan továbbirányítsák a kommunizmus felé. Nyugat-Európában a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc egy fázisát alkotja, Oroszországban az új gazdasági építés egy fázisát. Hasonló külső formát vesz fel Nyugat-Európa, amely egy pusztuló kultúra süllyedő vonalán halad, és Oroszország, amely egy új kultúra felemelkedő mozgásában van.

Mikor az orosz forradalom még fiatal és gyenge volt, és megmentését az európai forradalom mielőbbi kitörésétől várta, jelentőségével kapcsolatban más felfogás uralkodott. Oroszország, így hangzott ez akkoriban, csupán egy kivétel a forradalomban, ahol a proletariátus a körülmények véletlen kegye folytán volt képes a hatalmat ilyen korán megragadni; de ez a proletariátus gyenge és műveletlen, és csaknem eltűnik a végtelen paraszttömegekben. A gazdaságilag elmaradott Oroszország proletariátusa csak időlegesen haladhat az élen; mihelyt a nyugat-európai proletariátus óriási tömegei a maguk tudásával és képzettségével, technikai és szervezeti iskolázottságával felkelnek és átveszik a régi, gazdag kultúrájú, legfejlettebb ipari országok feletti uralmat, akkor fogjuk kaverseny szellemiségét próbálta a tömegekbe plántálni.

[?] megélni a kommunizmus kivirágzását, amely mellett a köszönetet érdemlő orosz kezdet már gyengének és szegényesnek fog tűnni. Ahol a kapitalizmus legnagyobb erőit kibontakoztatta – Angliában, Németországban, Amerikában – és előkészítette az új termelési módot, ott van az új kommunista világ magja és ereje.

Ez a felfogás nem számolt a forradalom nehézségeivel Nyugat-Európában. Ahol a proletariátus csak lassan jut megszilárdult uralomra, és a burzsoázia olykor-olykor vissza tudja nyerni a hatalmat vagy a hatalom egyes részeit, ott a gazdaság újjáépítése nem vezethet semmire. A kapitalista újjáépítés lehetetlen; minden alkalommal, amikor a burzsoázia szabad kezet kap, új káoszt teremt és megsemmisíti azokat az alapokat, melyek a kommunista termelés felépítését szolgálhatnák. Véres reakcióval és rombolással újból és újból megakadályozza az új proletár rend megszilárdítását. Oroszországban is végbement mindez: az ipari létesítmények és bányaművek elpusztítása az Urálban és a Donyec-medencében Kolcsak és Gyenyikin által, valamint annak szükségessége, hogy a legjobb munkásokat és a termelőerő legfőbb részét az ellenük való harcra használják fel, mélyen feldúlta a gazdaságot, súlyosan károsította és visszavetette a kommunista építést. Még ha jelentősen elősegítheti is egy új fellendülés megkezdődését a kereskedelmi kapcsolatok felvétele Amerikával és a Nyugattal, akkor is szükség lesz az oroszországi tömegek legnagyobb, legönfeláldozóbb erőfeszítésére, hogy teljes mértékben megszüntessék a károkat. De – és ebben van az eltérés – Oroszországban rendületlen maradt maga a szovjetköztársaság mint a kommunista erő szervezett centruma, amely már nagy belső szilárdságra tett szert. Nyugat-Európában nem lesz kisebb a pusztítás és az öldöklés, és a proletariátus legjobb erőit is meg fogják semmisíteni a harcban, de itt hiányzik egy már megszilárdult, szervezett, nagy tanácsállam erőforrása. A pusztító polgárháborúban az osztályok kimerülnek az egymás elleni harcban, és addig semmi sem lehet az újjáépítésből, amíg a káosz és a nyomor uralkodik. Ez lesz a sorsa azon országoknak, ahol a proletariátus nem ismerte fel nyomban feladatát egy tiszta pillantással és egységes akarattal, tehát azon országoknak, ahol a polgári hagyományok gyengítik és megosztják a munkásokat, ahol látásukat elhomályosítják és szívüket elcsüggesztik. Évtizedekre volna szükség ahhoz, hogy a régi kapitalista országokban legyőzzük a polgári kultúrának a proletariátusra gyakorolt fertőző, bénító hatását. És eközben parlagon marad a termelés, és az ország gazdaságilag sivataggá válik.

Azzal egyidejűleg, hogy Nyugat-Európa nagy nehézségek árán kibirkózza magát polgári múltjából, gazdaságilag stagnál, keleten, Oroszországban felvirágzik a kommunista rend gazdasága. A fejlett kapitalizmus országait az különböztette meg az elmaradott kelettől, hogy óriási mennyiségű anyagi és szellemi termelőeszközt birtokoltak – vasutak, gyárak, hajók sűrű hálózatát, sűrű, technikailag képzett népességet. De a kapitalizmus összeomlásakor, a hosszú polgárháború alatt, a stagnálás idején, mikor túlságosan kicsi a termelés, ez a vagyon veszendőbe megy, felemésztődik vagy elpusztul. Az el nem pusztítható termelőerők, a tudomány, a technikai jártasság nincsenek hozzákötve ezekhez az országokhoz; hordozóik Oroszországban új hazára lelnek, ahova a kereskedelmi forgalom révén átmenthető Európa anyagi, technikai vagyonának egy része is. Szovjet-Oroszország Nyugat-Európával és Amerikával kötött kereskedelmi egyezményének, ha komolyan és erőteljesen hajtják végre, az a tendenciája, hogy erősíti ezt az ellentmondást, mert miközben elősegíti Oroszország gazdasági újjáépítését, addig Nyugat-Európában késlelteti az összeomlást, feltartóztatja a romlást, lélegzetvételhez juttatja a kapitalizmust, és megbénítja a tömegek forradalmi tetterejét – hogy mennyi időre és milyen mértékben, azt a jövő dönti el. Politikailag ez a polgári vagy a fentebb tárgyalt kormányzati formák egyikének látszólagos stabilizálódásában fog megmutatkozni, és ezzel egyidejűleg az opportunizmusnak a kommunizmusban való elterjedésében; a régi harci módszerek elismerésével, a parlamenti munkában való részvétellel és a régi szakszervezetekben való lojális ellenzékiséggel Nyugat-Európa kommunista pártjai legális pozícióra fognak szert tenni, ahogyan régebben a szociáldemokrácia, és ezzel szemben a radikális, forradalmi irányzat kisebbségbe szorítva találja majd magát. De a kapitalizmusnak egy valódi, új felvirágzása teljesen valószínűtlen; az Oroszországgal kereskedő tőkések magánérdeke a gazdaság egészével nem fog törődni, és profitszerzés végett a termelés fontos alapelemeit Oroszországnak fogja elkótyavetyélni; a proletariátust sem lehet újból függő helyzetbe hozni. Így tovább vonszolja magát a krízis; tartós javulás lehetetlen, és folyvást meg fog torpanni; a forradalom és a polgárháború folyamata halasztódik és meghosszabbodik, a kommunizmus teljes uralma és egy új felvirágzás kezdete kitolódik a távolabbi jövőbe. Eközben keleten az erőteljes fellendülésben lévő gazdaság akadálytalanul emelkedik a magasba, új utakat nyit meg a legfejlettebb természettudományra támaszkodva – melyet a Nyugat képtelen alkalmazni –, egyesítve azt az új társadalomtudománnyal, az emberiség újonnan megszerzett uralmával saját társadalmi erői felett. És ezek az erők – melyeket a szabadságból és egyenlőségből fakadó új energiák százszorosra fokoznak – Oroszországot majd az új kommunista világrend középpontjává teszik.

Nem ez lesz az első eset a világtörténelemben, hogy egy új termelési módba – vagy a termelési mód egy új fázisába – való átmenet során a világ centruma a világ egy másik tájára helyeződik át. Az ókorban a centrum Elő-Ázsiából Dél-Európába vándorolt, a középkorban délről Nyugat-Európába; a gyarmati és kereskedőtőke felemelkedésével először Spanyolország, aztán Hollandia és Anglia, az ipar felemelkedésével Anglia lett a vezető ország. E változások okai össze is foglalhatók egy általános szempont szerint: ahol a korábbi gazdasági forma a legnagyobb fejlettséget érte el, ott olyan szilárdan kiépültek azok az anyagi és szellemi erők, politikai-jogi intézmények, melyek létét biztosítják és teljes kifejlődéséhez szükségesek, hogy az új formákba való fejlődés útjába szinte legyőzhetetlen akadályokat állítanak. Így gátolta az ókor végén a rabszolgaság intézménye a feudális rend kifejlődését; így okozták a középkor nagy, gazdag városainak céhszabályai azt, hogy a későbbi tőkés manufaktúra csak más, addig jelentéktelen helyeken fejlődhetett ki; így gátolta a francia abszolutizmus politikai rendszere, amely Colbert idején támogatta az ipart, a későbbi XVIII. században az új nagyipar bevezetését, mely Angliát gyárországgá tette. Sőt, még a szerves természetben is létezik egy ennek megfelelő törvény, melyet a Darwin-féle „a legjobban alkalmazkodók túlélése” ellenpárjaként olykor-olykor „survival of the unfitted”-ként, „a nem alkalmazkodók túlélése”-ként fejeznek ki. Amikor az állatok egy típusa – mint például az őshüllők a földtörténeti középkorban – olyan formagazdagságig specializálódott és differenciálódott, mely tökéletesen idomul az adott korszak összes különös életfeltételéhez, akkor képtelenné vált egy új típusba való továbbfejlődésre: mindenféle képesség és fejlődési lehetőség elveszett és többé nem tér vissza. Új típus kialakulása a primitív ősformákból indul ki, melyek differenciálatlanok lévén, megőriztek minden fejlődési lehetőséget, az alkalmazkodásra képtelen régi típus pedig kihal. E szerves szabályszerűség különös eseteként kell felfogni azt a jelenséget – melyet a polgári tudomány azzal a fantáziálással intéz el, hogy egy nemzet vagy egy rassz „életereje kimerül” –, hogy az emberiség történelmének folyásában a gazdasági, politikai, kulturális fejlődés vezetése állandóan egyik népről vagy országról egy másikra száll át.

Most meg fogjuk vizsgálni az okokat, amelyek miatt Nyugat-Európa és Amerika uralkodó volta – melyet a burzsoázia oly előszeretettel tulajdonít saját rassza szellemi-erkölcsi fölényének – el fog tűnni, és hogy előreláthatólag hova fog átmenni. Új országok, olyan országok lesznek az új kommunista világ központjai, ahol a tömegek nincsenek megmérgezve a polgári világszemlélet füstgomolyával, ahol szellemüket egy kezdődő ipari fejlődés kiűzte a régi, mozdulatlan nyugalomból és felébredt a kommunista közösségi érzés, ahol adottak a nyersanyagok, hogy a kapitalizmusból örökölt legmagasabb szintű technikát a hagyományos termelési formák megújítására használják fel, ahol a fentről jövő nyomás elég erős ahhoz, hogy harcra és harci erények kifejlesztésére kényszerítsen, ahol azonban nem tudja egy túlerőben lévő burzsoázia megakadályozni ezt a megújítást. Oroszország, amely Szibériával maga is egy fél világrész, már az első helyen áll. Ezek a feltételek azonban többé-kevésbé a Kelet más országaiban, Indiában, Kínában is adottak. Mivel itt vannak további okok is, melyek az éretlenség mellett szólnak, ezért a kommunista világforradalom vizsgálatakor nem szabad átsiklani ezen ázsiai országok felett.

Nem láthatjuk át e világforradalmat teljes, univerzális jelentőségében akkor, ha csak nyugat-európai nézőpontból szemléljük. Oroszország nem csupán Európa keleti része, hanem – nemcsak földrajzilag, gazdasági-politikai értelemben is – sokkal inkább Ázsia nyugati része. A régi Oroszországnak Európához kevés köze volt. A nyugat felé legmesszebbre elterülő képviselője volt azon politikai-gazdasági alakulatoknak, melyeket Marx „keleti despotizmusként” határozott meg, és amelyek közé Ázsia minden nagy, régi és új óriásbirodalma tartozott. Ezekben egy mindenütt közel egyforma parasztság falusi kommunizmusának alapzatán korlátlan hercegi és nemesi hatalom emelkedett fel, amely ezenkívül egy viszonylag csekély, de fontos kereskedelmi forgalomra és egyszerű kézműiparra támaszkodott. A nyugat-európai tőke ezt a saját magát évszázadokon át – a felszíni uralkodóváltások ellenére – mindig ugyanolyan módon újratermelő termelési módot minden oldalról felbomlasztva, átformálva, leigázva, kizsákmányolva, nyomorúságba döntve hatolt be: kereskedelem révén, közvetlen leigázás és kifosztás révén, a természeti kincsek kiaknázása révén, vasutak és gyárak építése révén, a hercegeknek adott államkölcsönök révén, élelmiszerek és nyersanyagok kivitele révén. Mindezt gyarmatpolitika néven foglaljuk össze. Míg Indiát a maga óriási gazdagságával már korán meghódították, kirabolták, majd pedig proletarizálták és iparosították, addig a többi ország csak később lett a modern gyarmatpolitika révén a kifejlett finánctőke zsákmánya. Még Oroszország is – bár külsőségekben 1700 óta az európai nagyhatalmak egyikeként lépett fel – az európai tőke gyarmatává vált: Európával való közvetlen katonai érintkezése folytán korábban és gyorsabban tért arra az útra, melyet Perzsia és Kína később kezdtek követni. A legutóbbi háború előtt a vasipar 70%-a, a vasutak többsége, a platinatermelés 90%-a, az olajipar 75%-a európai tőkések kezében volt, akik ezenkívül a cárizmus tömérdek államadóssága révén az orosz parasztokat az éhség határán is túlmenve zsákmányolták ki. Miközben az oroszországi munkásosztály hasonló körülmények között dolgozott, mint a nyugat-európai, ami létrehozott egy forradalmi, marxista nézetekkel rendelkező közösséget, Oroszország egész gazdasági helyzetét tekintve a legnyugatibb ázsiai birodalom volt.

Az orosz forradalom Ázsia nagy lázadásának kezdete az Angliában koncentrált nyugat-európai tőke ellen. Nálunk rendszerint csak a Nyugat-Európára gyakorolt hatását veszik figyelembe, ahol az orosz forradalmárok magas elméleti iskolázottságuk révén a kommunizmus felé törekvő proletariátus tanítói lettek. De ennél is fontosabb a keleti hatása; ezért az ázsiai kérdések szinte még jobban uralják a szovjetköztársaság politikáját, mint az európaiak. Moszkvából – ahová egymás után érkeznek az ázsiai törzsek küldöttségei – felhívás szól minden nép szabadságára és önrendelkezésére, valamint az európai tőke elleni, egész Ázsiát átfogó harcra. (35) A Turáni Szovjetköztársaságból a szálak Indiába és a mohamedán országokba vezetnek, Dél-Kínában a forradalmárok a szovjet alkotmány példáját próbálták követni; az Elő-Ázsiában felemelkedő, török vezetésű pániszlám mozgalom Oroszországra törekszik támaszkodni. Ebben van az Oroszország és Anglia – mint két társadalmi rendszer képviselői – közötti világméretű harc nagy tartalma. Az időleges szünetek ellenére ez a harc azért nem érhet véget valódi békével, mert Ázsiában halad tovább az erjedési folyamat. Azok az angol politikusok, akik valamivel távolabb látnak a kispolgári demagóg Lloyd George-nál, nagyon jól látják a veszélyt, ami itt az angol világuralmat és ezzel az egész kapitalizmust fenyegeti. Joggal mondják, hogy Oroszország sokkal veszélyesebb, mint amilyen Németország volt valamikor. De nem léphetnek fel energikusan, mivel az angol proletariátus kezdődő forradalmasodása éppenhogy nem enged meg más kormányzást, mint a kispolgári demagógiáét.

Ázsia ügye ténylegesen az emberiség ügye. Oroszországban, Kínában és Indiában, a szibériai orosz síkságon és a Gangesz meg a Jangcekiang termékeny völgyeiben 800 millió ember él, a Föld teljes népességének több mint fele – közel háromszorosa annak, mint amennyi az egész kapitalista Európában. És Oroszországon kívül is mindenütt megjelentek már a lázadás csírái. Egyrészt erőteljesen fellángoló sztrájkmozgalmak ott, ahol az ipari proletariátus összezsúfolódik (pl. Bombayban és Hanshou-ban), másrészt nacionalista mozgalmak a még gyenge, feltörekvő nemzeti értelmiség vezetése alatt. Amennyire a meglehetősen hallgatag angol sajtó gyér híreiből itt kivehető, a világháború nagyon felerősítette a nemzeti mozgalmakat, hogy aztán viszont erőszakkal elfojtsa őket. Közben az ipar olyan erőteljes fellendülésben van, hogy az arany nagy tömegben áramlik Amerikából Kelet-Ázsiába. Ha a gazdasági válság hulláma eléri ezeket az országokat – úgy tűnik, Japánt már elragadta –, akkor emiatt új harcokra lehet számítani. Felvethető a kérdés, hogy támogatni kell-e tisztán nacionalista mozgalmakat, melyek nemzeti-kapitalista uralomra törekszenek Ázsiában – mert hiszen ezek ellenségesen fognak viszonyulni egy sajátosan proletár szabadságmozgalomhoz. De a fejlődés előreláthatólag nem ilyen irányt fog venni. Eddig ugyan a felemelkedő értelmiség az európai nacionalizmus felé orientálódott, és a keletkezőben lévő hazai burzsoázia ideológusaként egy nyugati mintájú nemzeti-polgári kormányt propagált. Ám Európa széthullásával ez az ideál elhalványul, és az értelmiség kétségtelenül erőteljesen az orosz bolsevizmus szellemi hatása alá fog kerülni, és benne fogja a proletár sztrájk- és lázadó mozgalommal való egybeforrásának eszközét megtalálni. Így talán Ázsia nemzeti szabadságmozgalmai gyorsabban fognak kommunista gondolatvilágot és kommunista programot elsajátítani, mint azt ma a külső látszat alapján várhatnánk, a munkásoknak és parasztoknak a világtőke barbár elnyomása elleni osztályharca szilárd anyagi bázisán. (36)

Hogy ezeknél a népeknél a mezőgazdaság túlsúlyban van, az éppoly kevéssé kell hogy akadály legyen, mint Oroszországban. A kommunista közösség nem sűrűn lakott gyárvárosokra épül (mivel itt megszűnik az ipari országok és az agrárországok kapitalista különválása), hanem nagy helyet kell benne elfoglalnia a mezőgazdaságnak. De meg fogja nehezíteni a forradalmat az agrárjelleg túlnyomó volta, mivel emellett a szellemi készség csekélyebb. Kétségtelen, hogy ezekben az országokban a szellemi és politikai forradalmasodás hosszabb időszakára lesz szükség. A nehézségek itt mások, mint Európában: inkább passzívak, mint aktívak; nem annyira az ellenállás erejében, mint inkább az aktivitás feléledésének lassúságában rejlenek, nem a belső káosz legyűrésében, hanem az idegen kizsákmányoló kiűzéséhez szükséges egységes erő megteremtésében. Itt nem bocsátkozunk bele e nehézségek sajátos eltéréseibe, mint India vallási és nemzeti szétforgácsoltsága vagy Kína kispolgári jellege. Akárhogyan is fejlődjenek tovább a politikai és gazdasági formák, a fő probléma, melyet legelőször meg kell oldani, az európai-amerikai tőke uralmának megsemmisítése.

A kapitalizmus megsemmisítéséért folyó nehéz harc az a közös feladat, melyet Nyugat-Európa és az USA munkásainak Ázsia milliós népeivel kéz a kézben kell megoldaniuk. Ennek még éppen csak a kezdeteinél tartunk. Amikor a német forradalom döntő fordulatot vesz és csatlakozik Oroszországhoz, amikor Angliában és Amerikában forradalmi tömegharcok törnek ki, amikor Indiában felkelések lobbannak lángra, amikor a kommunizmus a Rajnáig és az Indiai Óceánig tolja előre határait, a világforradalom akkor lép a következő hatalmas fázisába. A világot uraló angol burzsoáziát – Népszövetség-beli vazallusaival és japán meg amerikai szövetségeseivel együtt – belülről és kívülről egyaránt meg fogják támadni. Világuralmát gyarmati felkelések és felszabadító háborúk veszélyeztetik, belülről sztrájkok és polgárháború bénítják meg. Minden erejét meg kell majd feszítenie, és zsoldosseregeket kell felállítania mindkét ellensége ellen. Amikor az angol munkásosztály – melyet hátulról bátorít az európai proletariátus egész többi része – megtámadja saját burzsoáziáját, akkor kétszeresen is harcol a kommunizmusért: azáltal hogy Angliában közvetlenül szabaddá teszi számára az utat, és azáltal, hogy segíti Ázsia felszabadítását. És megfordítva, ő is számíthat majd a fő kommunista hatalom támogatására, ha a burzsoázia felfegyverzett bérencei megpróbálják harcát vérbe fojtani – mivel Nyugat-Európa előtérben lévő szigete csupán a nagy orosz-ázsiai országkomplexumból kiemelkedő félsziget. A tőke elleni közös harc az egész világ proletár tömegeit egységesíteni fogja. És ha végül a nehéz küzdelem befejeztével az európai munkások – mélységesen kimerülve – a szabadság tiszta reggeli fényében állnak, üdvözölni fogják keleten Ázsia felszabadított népeit, és kinyújtják kezüket Moszkva, az új emberiség fővárosa felé.

Függelék

A fenti fejtegetések áprilisban íródtak, és elküldtük őket Oroszországba, hogy a végrehajtó bizottság és a kongresszus figyelembe vehesse őket a taktikai döntések meghozatala során. A viszonyok időközben oly módon változtak meg, hogy a moszkvai végrehajtó bizottság és az oroszországi vezető elvtársak teljességgel az opportunizmus álláspontjára helyezkedtek, és ennek eredményeképpen ez az irányzat a Kommunista Internacionálé II. kongresszusán túlsúlyba került.

A szóbanforgó politika először Németországban tűnt föl, amikor Radek, latba vetve minden szellemi és anyagi befolyását, amit csak ő és a KPD vezetősége fel tudtak vonultatni, megpróbálta parlamentarizmusra és a központi szakszervezeti konföderációk támogatására épülő taktikáját a német kommunistákra ráerőszakolni, megosztva és gyengítve ezzel a kommunista mozgalmat. Mióta Radek a végrehajtó bizottság titkára lett, ezt a politikát az egész végrehajtó bizottság magáévá tette. A német függetlenek Moszkvához való csatlakozására irányuló, korábban sikertelen kísérleteket nyomatékosan tovább folytatták. Ezzel szemben a KAPD antiparlamentarista kommunistái, akik, ezt bizonyára senki sem tagadja, természetes módon a KI-hoz tartoznak, fagyos fogadtatásban részesültek: Azt állították róluk, hogy minden fontosabb kérdésben szembehelyezkedtek a III. Internacionáléval, és hogy csak speciális feltételekkel lehet fölvenni őket. Az Amszterdami Segédirodát, amely elfogadta és egyenértékűként kezelte őket, bezárták. A Francia Szocialista Párt centrumának küldötteivel a belépésről tárgyaltak. Lenin nem csak azt mondta az angol kommunistáknak, hogy részt kell venniük a parlamenti választásokon, hanem azt is, hogy csatlakozniuk kell a Második Internacionáléhoz tartozó „Labour Party”-hoz, ami javarészt reakciós szakszervezeti vezetők politikai egyesülete. Mindezek az állásfoglalások az orosz vezető elvtársak azon törekvését fejezik ki, hogy összeköttetésbe lépjenek Nyugat-Európa nagy munkásszervezeteivel, amelyek még nem kommunisták. Míg a radikális kommunisták a munkástömegek felvilágosítását és forradalmasítását végzik a szigorú és elvszerű harc eszközei által, minden burzsoá, szociálpatrióta és ingadozó irányzattal és ezek képviselőivel szemben – addig az Internacionálé vezetősége a Moszkvához való tömeges csatlakozásra igyekszik megnyerni őket, anélkül, hogy szükség lenne hagyományos nézeteik teljes forradalmasítására. Az az ellentét, amelybe a bolsevikok, akik tetteik révén a múltban a radikális taktika tanítómestereivé váltak, Nyugat-Európa radikális kommunistáival kerültek, tisztán megjelenik Lenin nemrégiben publikált, „Baloldaliság – A kommunizmus gyermekbetegsége” címet viselő brosúrájában. Jelentősége nem a tartalmában rejlik, hanem a szerző személyében, mivel az általa alkalmazott érvek között alig van új, jórészt ugyanazok az érvek ezek, amiket mások már felhasználtak. Ami különös, hogy most éppen Lenin az, aki felhasználja őket. A cél tehát nem az, hogy vitába szálljunk velük – téves mivoltuk jórészt azon alapszik, hogy a nyugat-európai viszonyokat, pártokat, szervezeteket és parlamenti gyakorlatot azonosítják oroszországi megfelelőikkel – és más érveket szegezzünk szembe velük, hanem az, hogy úgy ragadjuk meg a jelen helyzetben való megjelenésük tényét, mint egy bizonyos politika következményét.

Ezen politika alapja könnyen felismerhető a szovjetköztársaság szükségleteiben. Kolcsak és Gyenyikin reakciós felkelései elpusztították az orosz vasipar alapjait, és a háborús erőfeszítések gátat vetettek a termelés erőteljes fellendülésének. A gazdasági építkezéshez Oroszországnak sürgősen szüksége van gépekre, mozdonyokra, szerszámokra, és csak a kapitalista országok sértetlen ipara képes biztosítani ezeket. Ezért aztán szüksége van a békés kereskedelmi forgalomra a világ többi részével, nevezetesen az antant országaival; ezek viszont Oroszország nyersanyagára és élelmiszerére vannak utalva, hogy megakadályozhassák a kapitalizmus összeomlását. A nyugat-európai forradalmi fejlődés lassú üteme tehát arra kényszeríti a szovjetköztársaságot, hogy közös modus vivendit keressen a kapitalista világgal, hogy természeti kincsei egy részét vételárként odaadja, és hogy lemondjon a forradalom más országokban való közvetlen támogatásáról. Önmagában nem lehet kifogásolni egy ilyesfajta megállapodást, amelyet mindkét fél szükségszerűnek tart; de nem lenne meglepő, ha a kényszerérzetből és a burzsoá világgal való megállapodás kezdődő gyakorlatából a nézetek mértékletességére irányuló lelki hajlam támadna. A III. Internacionálé, mint a proletárforradalmat minden országban előkészítő kommunista pártok szövetsége, formálisan kívül áll az orosz köztársaság kormánypolitikáján, és utóbbitól teljesen függetlenül kellene végrehajtania feladatait. Gyakorlatilag azonban ez az elválasztás nem létezik; miután a KP a szovjetköztársaság gerince, a végrehajtó bizottság tagjainak személyén keresztül a legszorosabban kötődik a szovjetköztársaság vezetőségéhez, olyan eszközt alkotva ezáltal, amellyel ez a vezetőség beleavatkozik a nyugat-európai politikába. Így érthetővé válik, hogy a Harmadik Internacionálé taktikáját – ha azt egy kongresszus minden kapitalista ország számára egységes módon fektette le és központilag irányítja – nem pusztán az ezen országokban folytatott kommunista propaganda szükségletei határozzák meg, hanem Szovjet-Oroszország politikai szükségletei is. Noha a tőkét és a munkát képviselő két ellenséges világhatalomnak, Angliának és Oroszországnak egyaránt szüksége van a javak békés cseréjére azért, hogy gazdaságukat felépíthessék, de politikájukat nem csupán ezen közvetlen gazdasági szükségletek határozzák meg, hanem a burzsoázia és a proletariátus közötti mélyebb gazdasági ellentét, a jövő kérdése is, ami megnyilvánul abban, hogy nagyhatalmú kapitalista csoportok valós elvi ellenségességük folytán megpróbálnak mindenféle megállapodást megakadályozni. A szovjet kormány tudja, hogy nem bízhat Lloyd George éleslátásában és abban, hogy Angliának szüksége van a békére; a megállapodásokat egyfelől a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen ereje, másfelől az angol munkásoknak és matrózoknak a kormányukra gyakorolt nyomása csikarta ki. A szovjetkormány tudja, hogy az antant proletariátusa által jelentett fenyegetés az egyik legjelentősebb fegyver, amellyel megbéníthatja és tárgyalásokra kényszerítheti az imperialista kormányokat. Olyan erőssé kell tehát tenni ezt a fegyvert, amennyire csak lehetséges. Amit ez igényel, az nem egy, a jövőbeni gyökeres forradalmat előkészítő radikális kommunista párt, hanem egy nagy, szervezett proletárhatalom, amely fellép Oroszország védelmében, és amellyel saját kormányának számolnia kell. A szovjetkormánynak sürgősen nagyobb tömegekre van szüksége, még akkor is, ha azok nem teljes mértékben kommunisták. Ha megnyeri őket magának, Moszkvához való csatlakozásuk jeladás lesz a világtőke számára, hogy az Oroszország elleni megsemmisítő háborúk többé nem lehetségesek, tehát a béke és a kereskedelmi kapcsolatok felvétele elkerülhetetlen.

Moszkvának tehát olyan kommunista taktikáért kell síkra szállnia Nyugat-Európa számára, amely nem áll éles ellentmondásban a nagy, mérvadó, szervezett munkástömegek hagyományos nézeteivel és módszereivel. Hasonlóképpen, meg kellett kísérelni azt is, hogy a németországi Ebert-kormányt – amely hagyta, hogy az antant eszköznek használja Oroszország ellen – a lehető leggyorsabban felváltsák egy kelet felé orientálódó kormánnyal. És mivel maga a KP túlontúl gyenge volt, ennek a célnak csak a függetlenek felelhettek meg. Egy németországi forradalom óriási mértékben erősítené Szovjet-Oroszország helyzetét az antanttal szemben. Egy ilyen forradalom mélyreható kibontakozása ugyanakkor rendkívül kényelmetlenné válhat az antanttal való béke és egyetértés politikájának szempontjából, mert egy radikális proletárforradalom a versailles-i szerződés felrúgását és a háború kiújulását jelentené – a hamburgi kommunisták (37) már aktív előkészületeket akartak tenni erre a háborúra. Oroszország maga is belesodródna a háborúba, és még ha külsőleg meg is erősödne, a gazdaságépítés és az ínség megszüntetése a távolabbi jövőbe tolódna. Ezeket a következményeket el lehetne kerülni, ha a német forradalmat olyan keretek között tartanák, hogy azok ugyan jelentősen megnövelnék az egymással szövetséges munkáskormányok hatalmát az antant tőkéjével szemben, de ez mégsem kényszerítené ki elkerülhetetlenül az azonnali háborút. Ehhez pedig nem a KAPD radikális taktikájára van szükség, hanem a függetlenek, a KPD és a szakszervezetek alkotta kormányra, az orosz mintát követő tanácsszervezet formájában. Ennek a politikának azonban távolabbi kilátásai is vannak azon túl, hogy kedvezőbb helyzetet teremtsenek az antanttal való pillanatnyi tárgyalásokhoz. Célja a világforradalom. Világos azonban, hogy e politika sajátos jellegének megfelel a világforradalom egy sajátos felfogása. A forradalmat, amely most végighalad az egész világon, és amely hamarosan bevonul Közép-Európába, majd Nyugat-Európába is, a kapitalizmus gazdasági összeomlása fogja előrehajtani. Ha a tőkének nem sikerül fellendítenie a termelést, a tömegeknek a forradalom eszközéhez kell nyúlniuk, hacsak nem akarnak tétlenül elpusztulni. De miközben kénytelenek végrehajtani a forradalmat, a nagy tömegek még mindig szellemi függőségben vannak a régi nézetektől, a régi szervezetektől és vezetőktől, és az utóbbiak azok, akik az első pillanatban kezükbe ragadják a hatalmat. Különbséget kell tehát tenni a burzsoázia uralmát megsemmisítő és a kapitalizmust lehetetlenné tévő külsődleges forradalom valamint a hosszabb folyamat során végbemenő, a tömegeket belsőleg forradalmasító kommunista forradalom között, amelyben az önmagát valamennyi béklyótól megszabadító munkásosztály szilárdan kézbe veszi a kommunizmus felépítését. A kommunizmus feladata, hogy felismerje azokat az erőket és tendenciákat, amelyek félúton fel akarják tartóztatni a forradalmat, hogy megmutassa a tömegeknek a kivezető utat, a legélesebb harcot folytatva ezen tendenciák ellen a legtávolabbi célokért, a teljes hatalomért, hogy felébressze a proletariátus erejét, hogy továbbhajtsa a forradalmat. Erre csak úgy képes, hogy már most harcba száll ezekkel a hátráltató vezetői tendenciákkal és a vezetői hatalommal. Az opportunizmus szövetkezni akar ezekkel, és részt akar venni az új uralomban; abban a hitben, hogy képes a kommunizmus útjára vezetni őket, kompromittálja magát velük. Azáltal, hogy a Harmadik Internacionálé ezt a taktikát a hivatalos kommunista nyozott az antant ellen, és ebben az esetben kész volt ideiglenes együttműködésre a német burzsoáziával. A hamburgi nemzeti bolsevikokat (Laufenberg, Wolffheim) nacionalista politi-kájuk miatt a KAPD hamarosan kizárta soraiból.

[?] taktikának nyilvánítja, a „kommunista forradalom” bélyegét üti a hatalomnak a hagyományos szervezetek és vezetőik által való megszállására, megszilárdítja e vezetők uralmát, és megnehezíti a forradalom továbbvitelét.

Szovjet-Oroszország fenntartásának nézőpontjából tekintve a világforradalom céljainak ezen felfogása bizonyosan megkérdőjelezhetetlen. Ha Európa más országaiban hasonló politikai rendszer állna fenn, mint Oroszországban – egy munkásbürokrácia uralma, amely egy tanácsrendszerre mint alapra támaszkodik –, akkor a világimperializmus hatalmát legyőzték és megdöntötték, legalábbis Európában. A baráti munkásköztársaságoktól körülvett Oroszországban reakciós támadó háborúktól való félelem nélkül, zavartalanul folyhatna a kommunizmushoz vezető gazdasági építés. Így érthetővé válik, hogy amit mi ideiglenes, elégtelen, átmeneti formának tartunk, ami ellen minden erőnkkel küzdeni kell, az Moszkva számára a proletárforradalom megvalósítását, a kommunista politika célját jelenti.

Ebből adódnak azok a kritikai kételyek is, melyeket a kommunizmus álláspontjáról kell támasztanunk e politika ellen. Ezek elsősorban abban a szellemi visszahatásban rejlenek, melyet e politika magára Oroszországra gyakorol. Ha az oroszországi uralkodó réteg Nyugat-Európa munkásbürokráciájával barátkozik, amelyet helyzete, a tömegekkel való ellentéte és a polgári világhoz való alkalmazkodása korrumpált, és magáévá teszi az utóbbi szellemiségét, akkor odaveszhet az az erő, amelynek Oroszországot tovább kell vinnie a kommunizmushoz vezető úton. Ha a munkásokkal szemben a földbirtokos parasztságra támaszkodik, akkor nem kizárt, hogy a fejlődés elhajlik a burzsoá agrárformák felé, a világforradalom pedig stagnálni fog. Ezenkívül kétséges az is, hogy ugyanaz a politikai rendszer, amely Oroszországban gyakorlati átmeneti formaként jött létre a kommunizmus megvalósításához – és amely csak sajátos viszonyok révén merevedhetett bürokráciává – Nyugat-Európában eleve reakciós akadályt jelent a forradalom számára. Korábban már hangsúlyoztuk, hogy egy ilyesfajta „munkáskormány” nem lesz képes szabadjára engedni a kommunizmus felépítéséhez szükséges erőket. S mivel ezen forradalmat követően a burzsoá és a kispolgári tömegek (a parasztokkal együtt) – ellentétben az októberi forradalom utáni Oroszország esetével – még mindig óriási erőt jelentenek, az építkezés kudarca túlontúl könnyen visszasegíti a reakciót a nyeregbe, egyúttal pedig a proletár tömegeknek újabb erőfeszítéseket kellene tenniük, hogy megszüntessék ezt a rendszert.

Azonban még az is kérdéses, hogy az ellaposított világforradalomnak ez a politikája képes-e célt érni, nem pedig éppen ellenkezőleg a burzsoáziát fogja újfent megerősíteni, mint valamennyi opportunista politika. Hiszen az sosem mozdítja előre a forradalmat, ha a legradikálisabb ellenzék előre szövetségre lép a mérsékeltekkel az uralmon való osztozás céljából, ahelyett, hogy könyörtelen harccal hajtaná őket előre. A tömegek együttes támadóereje ekkor olyannyira meggyengül, hogy az uralkodó rendszer megdöntése elhalasztódik és megnehezül.

A forradalom valódi erői nem a pártok taktikájában és a kormányok politikájában rejlenek. Minden tárgyalás ellenére, az imperialista és a kommunista világ között nem lehetséges valódi béke: míg Kraszin Londonban tárgyalt, a Vörös Hadsereg szétzúzta a lengyel hatalmat, és elérte Németország és Magyarország határait.7 A Munkás- és Katonatanácsok első kongresszusa 1918. december 16. és 20. között ülésezett Berlinben, és 1919. január 19-re kitűzte a nemzetgyűlési választásokat. A tanácsok második kongresszusa (1919. április 8-14.) a hatalmat a szociáldemokrata-liberális-konzervatív kormánykoalícióra ruházta. Ezeken a kongresszusokon természetesen a szociáldemokrata ellenforradalom támogatói voltak többségben.

8 Berlinben már 1918. decemberében összecsapások vannak a proletárok és a halálosztagok között, majd januárban a burzsoá hóhérok (a halálbrigádok és Noske reguláris egységei) vérbe fojtják a Spartakus-felkelést. 1919. május elsején felszámolják a Bajor Tanácsköztársaságot is. (Lásd ezzel kapcsolatban kiadványainkat: Wolfgang Haug: Erich Mühsam, Franz Pfemfert. (38) Ezzel a háború átterjed Közép-Európába. És az osztályellentmondások, amelyek itt az elviselhetetlenségig fokozódtak, a teljes belső gazdasági összeomlás, melyek elkerülhetetlenné teszik a forradalmat, a tömegek ínsége, a felfegyverzett reakció tombolása – mindezek nyomán magasra fel fog lángolni a polgárháború ezekben az országokban. Ha azonban a tömegek itt megmozdulnak, forradalmuk nem fogja hagyni, hogy okos vezetők opportunista politikája által előírt keretek közé szorítsák; radikálisabbnak és mélyrehatóbbnak kell lennie, mint Oroszországban, mert sokkal hatalmasabb ellenállást kell legyőznie. Azokkal a vad, kaotikus természeti erőkkel szemben, amelyek három feldúlt nép mélyéből törnek elő, és amelyek új lendületet fognak adni a világforradalomnak, a moszkvai kongresszusi határozatoknak csupán alárendelt jelentőségük van.


Megjegyzések [Barikád Könyvek]

1. A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM I. 384-385. o.

2. Sebald Justinus Rutgers ebben az időben Pannekoek közeli elvtársa volt. 1919-ben jelen volt a Komintern alapító kongresszusán, majd aktívan részt vett az Amszterdami Segédiroda létrehozásában.

3. Ez némileg pontatlan. Bár az olaszországi szociáldemokrácia centruma, az úgynevezett „maximalista” irányzat (fő képviselője Serrati) nagy hangon hirdette Moszkvával való azonosulását, ez a párt nem tartozott a Kominternhez. A III. Internacionálé olaszországi szekciója, az Olaszországi Kommunista Párt 1921-ben jött létre, miután a Gramsci-féle torinói csoport illetve a Bordiga vezette Absztencionista Kommunista Frakció a livornói kongresszuson szakított az Olasz Szocialista Párttal.

4. A korszak kommunista mozgalmának tévedései sugárzanak ebből a bekezdésből. Ma már nyilvánvaló, hogy a valódi kommunista Internacionálé (azaz a világméretű kommunista párt) 1. nem nemzeti, regionális stb. szervezetek szövetsége, hanem nemzetközileg centralizált egy-séges egész 2. a világ egész forradalmi mozgalmát igyekszik megszervezni, nem tárgyal, nem egyezkedik és nem paktál azonban semmilyen olyan szervezettel, amely nem a kommunista program alapján áll. Mint látható, a Kominternről ezek egyike sem volt elmondható.

5. Idillikus?! Pannekoek itt saját előítéleteinek rabja marad. A nyugat-európai kommunisták nagy része ekkor még – részben az információk hiánya miatt, részben a rossz beidegződések hatására – teljesen hamis képet festett az oroszországi helyzetről. Az oroszországi tanácsrendszer „új demokráciája” 1920-ra már nem sokban különbözött a „régitől”. A bolsevik Oroszország.

6. Ezzel részletesebben foglalkozik Pannekoek egy korábbi cikke: A német forradalom – Első szakasz. A forradalmi lavina november 4-én indult el a kieli matrózfelkeléssel. A lázadás néhány nap alatt átterjedt Észak-Németország iparvárosaira (Hamburg, Lübeck stb.), majd az ország többi részére (Köln, München, Stuttgart stb.) is. November 9-én a császár lemondott és elmenekült. A harcoló proletárok szerte az országban Munkás- és Katonatanácsokat alakítottak. Viszont: „Gyorsasága és a nézetek azonossága miatt a forradalom a polgári társadalom felszínén maradt, és eddig még nem tudott a nagy tömegek mélyébe behatolni. Véghezvivői számára a forradalom – mint minden modern forradalom – proletárforradalom. De céljaiban és eredményeiben eddig még tisztán politikai, és ennélfogva burzsoá forradalom. Ezt nyilvánvalóvá teszi az a tény, hogy Ebert és Scheidemann szociálpatrióta vezéreket választották ki arra, hogy az ideiglenes kormányt vezessék.” Továbbá a tanácsokkal kapcsolatban: „Ezek a tanácsok semmi esetre sem tisztán proletár intézmények. A katonatanácsokban tisztek vannak, a munkástanácsokban szakszervezeti és pártvezetők.”

7. A Munkás- és Katonatanácsok első kongresszusa 1918. december 16. és 20. között ülésezett Berlinben, és 1919. január 19-re kitűzte a nemzetgyűlési választásokat. A tanácsok második kongresszusa (1919. április 8-14.) a hatalmat a szociáldemokrata-liberális-konzervatív kormánykoalícióra ruházta. Ezeken a kongresszusokon természetesen a szociáldemokrata ellenforradalom támogatói voltak többségben.

8. Berlinben már 1918. decemberében összecsapások vannak a proletárok és a halálosztagok között, majd januárban a burzsoá hóhérok (a halálbrigádok és Noske reguláris egységei) vérbe fojtják a Spartakus-felkelést. 1919. május elsején felszámolják a Bajor Tanácsköztársaságot is. (Lásd ezzel kapcsolatban kiadványainkat: Wolfgang Haug: Erich Mühsam, Franz Pfemfert.

9. Itt jegyezzük meg, hogy Otto Rühle a Komintern II. kongresszusáról hazatérve már a szovjet-orosz államról vélekedett hasonlóan: kijelentette, hogy az „pacifista államcsínyből” született, és nem más, mint „politikai szocializmus gazdasági alapzat nélkül”, amely a „párt hipercentralizmusának” és a „mindenható bürokráciának” van alárendelve, ahol „a vezérek kezében van a hatalom”, és „személyi kultusz” uralkodik. (Ld. Serge Bricianer: Gorter Nyílt levele – a részletek.)

10. Karl Radek az első világháború idején együttműködött a németországi szélsőbaloldaliakkal és kommunistákkal, majd az októberi forradalom után Moszkva egyik legfőbb ügynöke lett Németországban. Aktív szerepet vállalt a Németországi Kommunista Pártnak a reformizmus irányába való eltérítésében, a valódi kommunistáknak a pártból való eltávolításában, és a KPD- [?].

11. Ez a felismerés óriási jelentőségű. A tőke hatalma mindenekelőtt abban rejlik, hogy az összes emberi viszonyt uralma alá hajtja. Nem csak a fogyasztási javak termelése válik a tőke termelésévé, hanem a tőke behatol a munkások életének minden szférájába, szétrombolja a múltból öröklött kötelékeiket, és azok helyére tárgyak által közvetített viszonyokat helyez, az emberek társas kapcsolatait tulajdonviszonyra alapozza. A demokrácia nem más, mint e.

12. A konferencia 1920 elején zajlott le azzal a céllal, hogy megállapítsa a kommunista tevékenységet Nyugat-Európában centralizálni hivatott Amszterdami Iroda működésének alapjait. A résztvevők nagy része a parlamentarizmus és a szakszervezetek elleni harc mellett foglalt állást, és általános sztrájkkészültséget indítványozott arra az esetre, ha küszöbön állna a forradalom kitörése valamely országban. Részletesebben lásd: Dauvé-Authier: A németországi kommunista baloldal 1918-1921.

13. Az értelmiség nem alkot külön osztályt, képviselői mindkét osztályban megtalálhatók. Az értelmiséggel kapcsolatos negatív elfogultság a tanácskommunizmus bizonyos irányzatainál kezdettől fogva jelen volt, majd áthagyományozódott a mai ouvrierista csoportokra.

14. Igen, a szociáldemokrácia, de nem a proletariátus számára. Az előző szakasz végén és a következőkben leírtak egyfajta evolucionista nézetet tükröznek, amely szerint a szociáldemok-rácia 1920-ban azért ellenforradalmi, mert eljárt felette az idő. A szociáldemokrácia feladata, úgymond, az volt, hogy megszervezze az osztályt egy olyan korszakban, amikor reálisan csak reformokért lehetett harcolni, mert a forradalom feltételei még nem érettek meg. Egy ilyesfajta „osztállyá szervezés” azonban csak azt jelentheti, hogy a munkásosztályt a „tőke túloldalaként”, kiegészítéseként szervezik meg, ami csakis a tőke számára való megszervezést jelenti olyan formában, amire maguk a tőkések nem képesek. A szociáldemokrácia így valóban a társadalmi demokrácia mozgalma, nem a proletariátusé.

15. Németországban nemrég a következő indoklást adták elő: a kommunistáknak azért kell a parlamentbe menniük, hogy meggyőzzék a munkásokat a parlament haszontalanságáról. De hiszen nem térünk hamis útra azért, hogy megmutassuk másoknak, hogy hamis, hanem inkább rögtön a helyes úton megyünk. (Pannekoek jegyzete)

16. Ez így igaz, és még hozzátehetjük: a kommunista párt megtestesíti a forradalmi mozgalom kontinuitását, a kommunizmus egyetemes jellegét és a jövő emberiségét is.

17. A II. Internacionálé mint olyan sohasem támogatta a tömegharcot. A tömegharc kérdése az 1905-ös oroszországi forradalom után került előtérbe, amelynek során a nemzetközi szociáldemokrácia balszárnyának militánsai (Luxemburg, Pannekoek, Parvus stb.) a tömegsztrájk erejére hivatkozva támadták meg a Kautsky-féle centrum parlamentáris.

18. A szakszervezetek valójában soha sem a proletariátus szövetkezésének szervei, hanem a tőke és a munkások közötti érdekegyeztetést szolgálják. Az olyan bázisszakszervezetek, amelyekben a munkások megpróbálják kézben tartani a döntéshozás autonómiáját, csupán formailag, és nem tartalmilag különböznek a centralizált, bürokratikus struktúrával rendelkező szakszervezetektől. A szakszervezet funkciója nem a tőke frontális megtámadása, hanem – ahogyan azt lejjebb Pannekoek maga is kimutatja – a tőke és munka közötti erőviszony kiegyenlítése, ezért a tőke önigazgatási struktúrájának részét alkotja, vagyis része az államnak. A szakszervezetek történetének „progresszív” és „reakciós” periódusokra való korszakolása ugyanannak az evolucionista szemléletnek a terméke, amelyet fentebb már kritikailag érintettünk.

19. Az állam és a szakszervezet nem a demokrácia ellenére, hanem a demokrácia miatt nem válhat a proletárforradalom szervévé. A demokrácia az emberi közösség antitézise, az atomizált magántulajdonos egyének létezésének formája. Lásd ezzel kapcsolatban Jacques Camatte: A demokratikus misztifikáció, Barikád füzetek, 2006.

20. Amit Pannekoek itt leír, az nem más, mint az organikus centralizáció, a szerves egység kommunista programja.

21. F. Ebert és G. Noske a németországi, K. Renner és O. Bauer az ausztriai forradalmi ese-mények után hatalomra került szocdem hóhérok.

22. Utalunk például Kolozsváry elvtársnak a bécsi „Kommunismus” hetilapban megjelent tü-zetes kritikájára. (Pannekoek jegyzete)

23. Robert Smillie Nagy-Britannia bányászszakszervezetének elnöke, baloldali szocdem.

24. Henderson a brit Munkáspárt egyik jobboldali főnöke, az első világháború alatt háborús uszító és miniszter, aki a burzsoáziának tett szolgálataiért később megkapta a Nobel-békedíjat.

25. A kommunista programtól teljesen idegen bármiféle nemzeti szuverenitás követelése. A kom-munista program magában foglalja mindenféle állam lerombolását, legyen az „gyarmattartó”, „gyarmati”, „szuverén” vagy „alávetett”.

26. 1920 március 13-án W. Lüttwitz és W. Kapp vezetésével monarchista katonai puccskísérlet zajlott le Berlinben. A szocdem kormány elmenekült, a proletariátus pedig általános sztrájkba kezdett, amely négy nap alatt véget vetett a Kapp-puccsnak.

27. C. Legien és G. Bauer a németországi „szabad szakszervezetek” vezetői, az SPD parlamenti képviselői az első világháború idején.

28. Az angliai burzsoázia hatalmi eszközeinek impozáns ereje kívülről nem látszik, és ez olykor azt a pacifista illúziót kelti, hogy itt nincsen szükség erőszakos forradalomra, és egy alulról kiinduló békés építés (mint a Guild-mozgalomban és a Shop Committee-kben) mindent megoldana. Bizonyos, hogy eddig az angol burzsoázia legerősebb fegyvere nem az erőszak, hanem a ravasz ámítás volt; de ha szükség van rá, ez a világot uraló osztály még iszonyú hatalmi eszközöket tud bevetni. (Pannekoek jegyzete)

29. Pannekoek itt eléggé zavarosan fogalmaz. A proletariátus uralma alatt nem állhat fenn osztályegyensúly, mert a proletariátus uralma nem más, mint az osztályok felszámolása, egy szakszervezeti kormány pedig nem folytathat szocialista építést, mert az ilyesfajta „szocializálás” ténylegesen az államkapitalizmus kiépítését, a tőkés termelés puszta átszervezését jelenti.

30. A termelési mód fokozatos forradalmasításának ez a felfogása éles ellentétben áll azon szociáldemokrata felfogással, amely a kapitalizmust és a kizsákmányolást fokozatosan, lassú reformok útján akarja megszüntetni. Minden tőkeprofitnak és minden kizsákmányolásnak a győzelmes proletariátus általi közvetlen eltörlése az az előfeltétel, amelynek birtokában a termelési mód a kommunizmushoz vezető útra léphet. (Pannekoek jegyzete)

31. Ez nagyon távol áll a valóságtól. A szovjetkormány ez időben azzal volt elfoglalva, hogy fegyveres osztagokkal gyűjtse be a terményeket a parasztoktól, tekintet nélkül azok osztály-helyzetére.

32. Az oroszországi ipari munkásság kizsákmányolása egyáltalán nem szűnt meg a hadikom-munizmus alatt, sőt, a munka militarizálásával és a fejadagok bevezetésével a kizsákmányolás csak fokozódott.

33. Kikről van szó? A bolsevik kormány legfeljebb a polgári kultúrát meg a „szocialista” mun-[?].

34. Ismert példa található az efféle konvergens fejlődésre az ókor végének és a középkor elejének társadalmi struktúrájában, vö. Engels: „A család, a magántulajdon és az állam eredete”, VIII. fejezet. (Pannekoek jegyzete)

35. Ebben rejlik az alapja annak a magatartásnak, melyet Lenin 1916-ban, Zimmerwald idején juttatott kifejezésre Radekkel szemben, aki a nyugat-európai kommunisták álláspontját képviselte. Utóbbiak azt hangsúlyozták, hogy a népek önrendelkezési jogának jelszava – melyet a szociálpatrióták és Wilson adtak ki – csak népámítás, mivel az imperializmus idején ez a jog mindig csak látszat és csalás lehet, és hogy ezért harcolnunk kell e jelszó ellen. Lenin ebben az álláspontban a nyugat-európai szocialisták arra irányuló tendenciáját látta, hogy elutasítsák az ázsiai népek nemzeti felszabadító háborúit, ami által kivonhatják magukat a saját kormányaik gyarmati politikája elleni radikális harcból. (Pannekoek jegyzete) [A kommunisták valóban elutasítják a nemzeti felszabadító háborúkat. A nemzeti felszabadulás ideológiája, az antiimperializmus a helyi tőkét részesíti előnyben a nemzetközi tőkével szemben, ennek alapján nemzeti osztálykollaborációt hirdet, amellyel viszont maga is az imperialista háború támogatójává lesz – az osztályháborúval szemben. Barikád Kollektíva]

36. Az ázsiai burzsoá értelmiség egy része valóban bolsevik orientációt vett át, de ez természete-sen nem a kommunista program elsajátítását jelentette, hanem a bolsevik államkapitalista modell átvételét olyan országokban (például Kínában), ahol a tőke azelőtt nem volt képes szervesen kifejlődni.

37. Itt a KAPD úgynevezett „nemzeti bolsevik” áramlatáról van szó, amely háborút indítvá-[?].

38. Ez valójában nem történt meg. Részletesebben írunk erről a Gorter szövegéhez fűzött első lábjegyzetben.


Compiled by Vico, 17 December 2018



















Felmérés